Nagy szerepjáték

Rumplestiltskin:

Felriadtam. Már virradt és a felkelő nap vörös sugarai beszűrődtek az ablakon át, mégis, a sötétség, ez az elevennek ható teremtmény a szobában maradt és annak a sarkaiban telepedett meg. Azt álmodtam, hogy lélegzik és be akar kebelezni. Elevenen... Ezzel ijesztgették a gyerekeket. Megesz az éjszaka és annak a vadjai, amik mindig valami rémisztő formát öltöttek! Ogrék és alakváltók... De nem a mumusoktól és szörnyetegektől féltem a legjobban. Amikor felébredtem, csak a falakat láttam magam körül. Őt nem! "Apa, hol vagy?" - szerettem volna kinyögni, de keserű volt a szám, a nyál összetapasztotta az ajkaimat. A szemrehányás alaktalan masszaként buggyant ki belőlem, mert sírni kezdtem. "Papa, ugye nem hagytál itt?"- törölgettem a szemeimet, miközben kikászálódtam az ágyból.
Hirtelen egy öregasszony nyitotta ki az ajtót. Az apám gyakran hagyott ott a szalmafonóknál.
-Ne aggódj, kedveském... Apukád miatt sírsz? Csak a városba ment. Betevőért, mert szeret. Érted? Nagyon szeret téged.
Bólintottam. Miután az öregasszony kecsketejjel kínált, úgy döntöttem, hogy az apám elé szaladok, hogy az ebéd előtt megtudjam, mit hoz nekem ebédre.

Rumplestiltskin: 
Sosem végződött jól, ha apa játszott. Most sem. A játék tétje pénz volt, és apa a mestere volt annak, hogyan fossza meg az embereket tőle. Most is átverte őket. Már megint. A csúf férfi, akivel most játszott, persze nem találta el, melyik lefordított kártyalap alatt bújik meg a dáma. Én tudtam a trükkjét, mert már ezerszer láttam. Apa az ingujjába rejtett másik kártyával kicserélte egy gyors mozdulattal. Ezerszer láttam a csalást, ezerszer láttam azt, hogy jól megverik apámat és most megkapta az ezeregyedik pofonját is. Apám végiggurult a földön, mint valami súlyos zsák, tehetetlenül, arra várja, hogy megkapja a rúgást is, mire én a dühös játékos elé ugrottam:
-Kérem, ne bántsa őt! Ő az apám!
A férfi megdöbbent, hogy közbeavatkoztam. Rám nézett, az apró gyermekre, aki egy felnőtt útját állja, hogy megvédte a saját szülőjét, majd könyörület szökött a szemébe, a hangjába sajnálkozás:
-Jobban járnál, ha nem ő lenne - miközben lehajolt és kitépte az apám kezéből a pénzt.
Láttam apám arcán a kudarcot. Véres volt a homloka. Nem azért szégyenkezett, mert elverték. Láttam az arcán, fogaival az ajkaiba mart... Olyankor csinálja ezt, amikor pénzt húznak ki a zsebéből. Ez mindennél többet jelentett neki. Többet, még az életénél is.
-Jól vagy?- kérdeztem tőle.

Apám javíthatatlan volt. "Még egy sillinget sem hagyott sörre", visszhangzott a fejemben ez a mondat egész délután. Én nem is szeretem a sört. Persze nem állíthatom azt, hogy az apám folyton csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, mert vett nekem süteményt, vett juharszörpöt, és amikor elment, hogy végre rendes munka után nézzen, egy szalmából készült babát adott nekem. Törődött velem.
"Adj neki valami nevet"- gondoltam a mondatára. Pán. A neve Pán Péter, mondtam neki, és ő elment. Boldog voltam, mert az apám volt, az egyetlen szülőm, miután anyám...
Vagyis ő törődött velem, a maga módján. Szőrösszívű embernek tartottam, aki nem bírja kimutatni az érzéseit.
- Apád árnyéka rád vetül, gyermekem - szólt hozzám az egyik szalmafonó asszony, akinél az apám hagyott.
-Törődik velem! -vetettem vissza mérgesen.
-Tudod, most hol van? A kocsmában, két korsó sör mellett, és az életéről mereng. Az életéről, ami bizony könnyebb lenne nélküled. Család, felelősség, nem való ez mindenkinek. Apáddal sosem lehetsz boldog, mert mindig csak a saját önös érdekit fogja szem előtt tartani. Ezért megajándékozlak valamivel - azzal a kezembe nyomott egy apró tárgyat.
Egészen könnyű volt. Pénz lett volna? Nem. Egy babszem volt.
-Mihez tudnék kezdeni ezzel?
-Ez egy különleges babszem. Képes portált nyitni egy másik világba. Egy másik birodalomba, ahol új életet kezdhetnél apád nélkül. Fogadd csak el.
Nekem azonban más terveim voltak. Megválthatom apámat! Valóban elmehetek innen, vele együtt! Ebben a birodalomban már mindenkit átvert, adósa rengeteg embernek és már nem bízik benne senki. Rendes munkát se találna, ha akarna, máshol azonban tiszta lappal kezdhetne! Érte rohantam.

Ahelyett, hogy válaszoltam volna, kinyitottam a tenyeremet. Ez volt a válaszom. Ott lapult benne az üvegszínű bab. Ragyogni tűnt a napfényben. Láttam apám szemeiben a sóvárgást. Biztos sokat érhet egy ilyen, gondolhatta, azonban mielőtt elvehette volna tőlem, összezártam a tenyeremet.
-Azt akarom, hogy elgyere velem! Egy olyan helyre, ahol új életet kezdhetünk, ahol nem ismernek minket!
Apám töprengett. Láttam rajta, hogy a legjobb - vagy legjövedelmezőbb - lehetőségen gondolkozik, amely mindkettőnknek jó lehet - vagy legalábbis a számára. Smaradgvárost vetette fel először. Én még sosem jártam Ózban, sőt, fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen hely. Készültünk eldobni a babot, hogy a gondolatunk kaput nyisson egy új, varázslatos birodalomba, de ekkor apám kiguvadt szemekkel, csalafinta mosollyal rám meredt. Meggondolta magát...

Zöld átjáró nyílt meg. Olyan volt, mint egy örvény. De nem féltem. Apám megfogta a kezem és együtt ugrottunk bele. Eltűnt a város. Egy gyönyörű erdőbe érkeztünk, amelynek a fái zavaróan, már-már szinte fájóan ragyogni tűntek, mintha hajnali fény borítaná be őket. Olyan volt, akár egy álom. Soha sehol sem láttam még ehhez fogható erdőt.
-Ez lenne hát Sohaország? - csodálkoztam rá.
Apám mondta, hogy ezen a helyen repülni is lehet, teljesülhet bármelyik kívánságom. Próbálkoztam, összeszorítottam a szemem, próbáltam elképzelni a repülést, de a földön maradtam.
-Miért nem megy, apa? Miért nem tudok repülni?

Rumplestiltskin:

Felnéztem a fára. Magas volt. Mintha az eget súrolta volna. De láttam apám szemében, hogy nekem kell megtennem ezt a küldetést. Neki tériszonya volt.
- Ott van a por? - mutattam a fa ágai felé.

Elkezdtem mászni fel a fára. Hihetetlenül féltem, mégis, apám kedvéért egyre magasabbra értem a gubókért. Tündérpor...
Miközben másztam úgy éreztem, mintha figyelne valaki apámon kívül. Vagy valami...
Ott volt előttem a gubószerű virág. Megragadtam. De ekkor valami engem is!
-Apám, segíts- kiáltoztam.
Apám ott állt lenn, kezében a virággal, amit leszakítottam, és engem figyelt.

Rumplestiltskin:

Otthon ébredtem fel. Legalábbis az otthonomnak neveztem. A szalmafonók vigyáztak rám. Sírtam. Apám elment... Sohaországban maradt. Semmi sem maradt utána, csak a baba. Az én legjobb barátom. Pán. Pán Péter. Vajon mihez kezd most nélkülem apám? Boldog lesz? Nevet rajtam? Fogom látni valaha újra? Mit csinálhat most?

Miután Rumple-t elvitte az árny,majd visszatért, elvitt egy helyre..Ijesztő volt nem illett Sohaország szépségéhez.Nem értettem milyen kulcsfontossága van ennek szörnyű a helynek.Mikor megérkeztünk egy óriási homokórát pillantottam meg.Arany színű homokszerűség folyt le benne.-Nem értem,mit keresünk itt?-kérdeztem az árnyat.-Látod ezt a homokórát?Jól nézd meg... a visszaszámlálás elkezdődött.. az életedből!-mondta. -Mégis hogy értsem ezt?!Örök fiatalságot ígértél!-hangom felemelkedett mit se törődve,hogy ez a lény talán bármikor elveheti az életem.-Igen,de minden varázslatnak ára van!Ha megszerzed azt a bizonyos szívet,mely hisz az igaz varàzslatban örökre élni fogsz!A választás a te kezedben van!-mondta és eltűnt.-Csak néztem a homokórát azon tűnődve,hogy szerezhetném meg az igaz hívő szívét..hol kezdjem!?
Másnap szólítottam az árnyat;-Fontolóra vettem a tegnapi kis beszélgetésünket és arra a következtetésre jutottam,hogy ide kell hoznom a világ összes gyermekét egyesével álmaikban!Valamelyikkel csak sikerrel járok,de segítened kell!Hisz egyek vagyunk,ha én meghalok te is velem tartasz!-vázoltam fel a helyzetet.-Tehát megértettél?-kérdezte.-Meg,szóval nem értem mit keresel még itt!-kiáltottam.-az árny elviharzott. Kétségbeesést éreztem....minél hamarabb a kezemben kell tartanom azt a szívet,bármi legyen az ára!

Rumplestiltskin:
Évek, évtizedek teltek el. Apám emléke végigkísérte az életemet. A szalmafonó asszonyoknál töltöttem a gyermekkoromat, majd mikor idősebbé váltam, úgy döntöttem, szerencsét próbálok a szomszédos faluban. Nem akartam, hogy úgy ismerjenek, mint a szélhámos Malcolm fiát. Megbélyegeztek az emberek. Talán nem is alaptalanul hagyta el a fiút... - suttogták a hátam mögött. A szomszédos falu egyébként is biztonságosabbnak tűnt. Közel volt egy földesúr erődjéhez. Nem sokkal, a költözésem után hallottam, hogy egy ogre csapat rajta ütött a falun, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Úgy hírlett, új lakhelyemet védelmezi a földesúr, és egy titokzatos lény, akit a helybéliek csak Zordonként emlegettek. Az uraknak is meg voltak a maguk szeszélyei, de kevésbé tűntek kegyetlennek, mint az ogrék, akik elevenen tépték szét az áldozataikat. Barbár horda volt. Az új falu ráadásul közelebb volt a kikötői városhoz is. Nem hittem volna, hogy életem egyik legfontosabb személyével találkozom itt. A neve Milah volt.

Milah

Ha jellemeznem kellene az életemet, nos leginkább az unalmas szóval jellemezném. Egy kis faluban születtem, egy kis család, kis házában. Anyám kedves volt, apám leginkább kötelességtudó. Mindig mindent tudtunk előre, hogy mikor kell elvetni a magokat, mikor kell kimenni a mezőre, mikor kell aratni, vagy betakarítani. Természetesen ameddig gyermek voltam, kicsit sem zavart ez a dolog, azonban a ogre háborúkkal a mások is érkeztek a környékünkre… Katonák… Elvarázsoltak. Bátrak voltak, és igazán férfiasak (azzal, hogy gyakorlatilag minden nap életveszélyben éltünk, kicsit sem foglalkoztam). Ezek a harcosok nem olyanok mint apám, aki csak mindig azt tette amit kell, és addig az egyetlen férfit jelentette az életemben. Persze engem soha egy ilyen bátor harcos sem vett észre, éretlen voltam, és még nagyon fiatal. De egy pár év elteltével már elengedtek a szomszéd falvakba. Ekkor voltam először a tengernél. Már elsőre megbabonázott. Szerettem volna megörökíteni azt a naplementét, és hazavinni, hogy a kis kunyhónkban legyen valami, valami, ami igazán szép. Másnap visszamentem és rajzoltam. Eleinte csak a tengert, aztán már embereket is a falunkban. Először csak gyerekeket, nőket. Aztán őt… Azt hallottam Rumplestiltskinnek hívják. Bár mindig azt hittem, hogy nekem csak az igazán bátor és határozott kiállású férfiak fognak tetszeni, de nem így lett, ő más volt. Kicsit apámra emlékeztetett, ami időnként megrémített, de volt valami a szemében, ami megfogott. Nyilvánvalóan csak engem, hiszen ő soha még rám sem nézett, legalábbis sokáig ebben a hitben éltem.

Rumplestiltskin

A tengert nézte megint, amikor megpillantottam őt. Gyönyörű teremtés volt. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, mit mondjak neki? Oda álltam mellé. A kezemben egy kagyló volt. Ahogy belefújtam, mély búgás töltötte meg a levegőt. Kérdően rám pillantott, mire elmosolyodtam:
-A tengert hívtam. Ilyenkor a tenger válaszol. A segítségedre siet.
Ahogy a partra pillantottam, hatalmas kagyló bukkant fel a sziklák között. Láttam Milah arcán, hogy nem érti, mit akarok. A kagylóhoz léptem és megkopogtattam, mire az kinyílt.
- A tiéd - nyújtottam oda neki a gyöngyöt, amit a belsejéből emeltem ki.

Milah
Már egy ideje akartam egy képet, amin a szeles tenger hullámai vannak. Igencsak belemélyedtem a rajzolásba, amikor egyszer csak mély búgást hallottam magam mellől. Nem értettem mi ez a hang, talán egy hajó kürtje, talán csak képzelődöm? Amikor felpillantottam a papírból, vettem csak észre, hogy valaki áll mellettem. Ahogy felnéztem, nem akartam hinni a szememnek. Ő volt az, ő akit már hetek, vagy hónapok óta lesek, titokban. Épp próbáltam szólni valamit, amikor megszólalt. A hangja selymes volt, és nagyon-nagyon bánatos. A tengerről beszélt, de nem hallottam semmit, mert annyira izgatott lettem, hogy ott van a közelemben. Szinte megszédültem, ahogy az örömöm keveredett a tenger szós illatával. Egy pillanatra félrenéztem, és amikor újra ránéztem, egy gyöngyöt vett ki egy kagylóból, és felém nyújtotta.
- Köszönöm… - súgtam, és a tenyerembe vettem a fényes kis gömböt – Maga nem idevalósi. Csak átutazóban…?
Igazából fogalmam sem volt, hogy láttam-e már korábban, vagy csak az utóbbi időben tűnt fel. De az a gondolat, hogy csak átutazóban van itt, és ő valamiféle idegen, azonnal izgalomba hozott. Próbáltam visszafogni a lelkesedésemet, de biztos voltam benne, hogy észrevette. Félszegen elmosolyodtam, letettem magam mellé a rajzkészletet, feltápászkodtam a szikláról. Amikor sikerült felállnom, felé nyújtottam a kezem:
- Az én nevem Milah.

- Rumplestiltskin - nyújtottam a kezem én is. - Való igaz, új vagyok még itt. Az itt állomásozó katonák miatt jöttem ide. Sok a környéken az ogre. Itt talán békében élhetek. 
Láttam a rajzeszközeit.
-Maga valamiféle művész? - kérdeztem.

Milah

„Szóval ő valamiféle különc” a szívem szinte repesett az örömtől. A szám szélét haraptam, hogy ne lássa a mosolyomat.
- Oh, dehogy – legyintettem, majd átadtam neki a ma rajzolt, félkész viharos tengeres képemet –Én csak szeretem a tengert és szeretnék hazavinni belőle valamit. Mondjuk, most már van valamim tényleg a tengerből… - eközben a kezemben lévő gyöngyöt forgattam és figyeltem, ahogy a nap megcsillan rajta.
- Itt lakom a szomszéd faluban a szüleimmel. Sok időt töltök itt, szeretem a vizet, és így, hogy nem a szülőfalumban vagyok, kicsit úgy érzem, mintha többet látnék a világból, mint eddig.
Persze tudtam, hogy ez butaság, de reméltem, hogy megérzi, hogy talán lehet az, aki megment engem a végtelen unalomtól, az eddigi életemtől…