Egy szörnyű nő

Szörnyella (és Isaac):

A villámlás és a varrógép kattogása miatt alig lehetett hallani a zenét, amely a rádióból szűrődött ki. De a férfi, Isaac hallotta... Elborzadva vett észre a varrógép előtt görnyedve egy nőt, teste ritmusosan mozgott a szorgos munka közben, mintha transzban lenne. A kék villámok kísértetiesen megvilágították a varró, magában dúdolgató, fiatal nő alakját, aki csak a harmadik felszólalásra hagyta abba a lázas tevékenységet.
-Szörnyella! Már mindenhol kerestelek! Hol van az anyád?
A nő megfordult. Isaac nyelt egyet, amint a szőke tincsek mögül a jeges, fakóan szürke szempár egyenesen rámeredt. Szörnyella olyan volt, mintha nem lenne magánál. Fekete pupillái kitágultak, mint egy vérszomjas macskának. Nem pislogott, csak kitartóan meredt rá, lyukat ütve Isaac szívébe, miközben remegő izgatottsággal mosolyra nyitotta vörös ajkait:
-Halott, hála neked, drágám... -Szörnyella könnyedén mondta ki a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.- Látnod kellett volna az arcát, amikor az imádott kutyái ellene fordultak. Apró darabokra tépték. Olyan édesen sikongatott. De persze ez mit sem használt. Boldogan fogok emlékezni erre az arcra - sóhajtott fel, miközben valahol a tető felett felcsattant egy villám.
-Te jó ég! Nem! - fakadt ki Isaac.
-Drágám, ne aggódj, nem kell már tartanod a kutyáktól. Anyámmal vannak már. És velem is...
Isaac ekkor látta meg...
Szörnyella kivette a kabátot a varrógép alól és meglengette a levegőben. Gyönyörű és hátborzongató munka volt. Isaac gyomra felfordult. Dalmatapöttyös ruhadarab volt. A madame kutyáinak bundájából készült...
Szörnyella magára öltötte a szőrmét, ujjai akár a karmok, mélyedtek bele a szőrszálak közé, miközben simogatta a durva tapintású anyagot, amely órákkal ezelőtt még vicsorgott rá.
-Hogy tehetted ezt? - fakadt ki Isaac.
-Azt hittem örülni fogsz. - meredt rá a nő újra a férfira. A szemei égni látszottak. - Te adtad nekem ezt a hatalmat.
-Nem gyilkoláshoz!
-Ugyan már, drágám. Ne vedd a szívedre!
-Azt hittem számítok neked!
-Természetesen. De ezt te nem érted. Mindenki azt kérdi, miért? Bárcsak tudnám. Sokan küzdenek a sötétség ellen, de az én életfilozófiám oh, drágám, szemtelenül és roppantul egyszerű volt, már kislány korom óta: miért ne ugorhatnék bele fejest az egészbe és élvezhetném? - emelte meg színpadiasan a karját egy újabb villámfényben, olyan ádázul mosolyogva, mint valami ragadozó.
Isaac ekkor megpillantotta a tollat és a tintát. Ott hevertek az asztalon. Helyre teheti ezt az egészet! Az eszközökért nyúlt, de Szörnyella is ott termett. Isaac épphogy meg tudta mártani a tollat a tintába, mikor Szörnyella megragadta a karját mérgében. Nem tudta irányítani a mozdulatot, a varázstinta egyenesen a nő arcába ömlött!
Szörnyella felnyögött, hangja nem is hatott emberinek. Isaac látta, hogy a földre görnyed elvesztve az egyensúlyát, miközben ujjai az arcára fonódnak. A másodpercek hosszú óráknak tűntek. Mire Szörnyella felállt, és újra szembenézett Isaacal, már más volt! Aranyló hajzuhataga eltűnt. Fekete-fehér haja kócosan hullott dühtől elráncosodó arcába, miközben szürke szemeivel fegyver után kutatott.
Szörnyella pisztolyt ragadott és Isaacra szegezte azt:
-Te szánalmas kis firkász! Nincs merszed megtenni, ezért papírra veted, mint valami gyáva kis patkány? De ne félj, nekem van vér a pucámban, hogy meghúzzam a ravaszt! - mosolyogta elégedetten a nő.
De Isaac is mosolygott. Szörnyella megdermedt. Az ádáz mosoly, amellyel a halálba akarta küldeni az írót, az arcára fagyott, majd lelohadt, az ujjai ugyanis nem engedelmeskedtek neki. Nem tudta meghúzni a ravaszt.
-Mit tettél velem? Miért nem tudom megtenni?- sziszegte a nő.
-Valamit megtanultam tőled. Vedd el az embertől azt, amit a legjobban szeret... és pusztítsd el!
Isaac nyugodtan sétált ki a szobából, kezében az üres tintatartóval és a tollal.
-Állj! Még nem végeztem veled! Egyáltalán nem végeztem veled! - üvöltözte Szörnyella.
A pisztolyt a földhöz csapta.
-Gyűlöllek! Te nyomorult firkász! Téged, és a flancos történeteidet! - hajolt ki az ablakon és rikoltozta az éjszakába. - Azt hiszed, hogy nem tudlak tönkre tenni? Azt hiszed, hogy mostantól nem árthatok a világnak? Tévedsz! Száz és egy módon tudok még neki ártani! - üvöltözte a villámlásban, miközben a kiabálása lassan őrült kacagássá folyt össze, amelyet a vizes utcák visszhangozva elnyeltek.

Szörnyella őrjöngve rontott ki a házból. Meg kell találnia Isaacot, gondolta. Az a szerencsétlen olyasmit motyogott, hogy van mágia ebben a világban. Kevés ugyan, de van. Még gyermek volt, amikor egy éjszaka egy árnyékot látott egy este a telihold fényénél a szobájában, ami el akarta vinni egy messzi helyre. Erre végül nem került sor, mert a teremtmény azt suttogta neki, hogy túl sok benne a sötétség. Akkor álomnak vélte az egészet. Már biztos volt benne, hogy valóságos volt. Őrület!
Szörnyella elmosolyodott. Villámlott, szakadt az eső, fekete-fehér haja vizesen az arcához tapadt, miközben a dalmatapettyes kabáttal beszállt az anyja Panther de Villjébe.
-Végzek veled, te kis pondró! - vicsorgott Szörnyella, mint valami vadállat.
A Panther de Vill motorja felhördült, a reflektorok, mint két nagy szem, felragyogtak. Kihajtott a birtokról és az étterem felé hajtott, ahol Isaaccal találkozott.
-Félre az útból! - rikoltozta, miközben veszettül vezetett az úton, előtte kitért minden autó, óriási sártengert zúdítva az esernyős gyalogosokra.
Ekkor meglátta Isaacot. Az étterem mögötti sikátorban állt és valamit bőszen papírra vetett. Ezek szerint még maradt tintája, gondolta a nő. Ha megszerzi a tintát, semmissé teheti azt, amit vele tett! 
Szörnyella fékezett. A kocsi lámpái fényárba borították Isaacot, aki elsápadva a nőre meredt. Ekkor mögötte, a semmiből, a levegőben fényes vonalak ragyogtak fel.
Mi lehet ez? Szörnyella szemei elkerekedtek. Isaac mögött a semmiből egy hatalmas ajtó termett. A férfi belépett rajta. Szörnyella rálépett a gázra és áthajtott ő is rajta.
Ekkor, mint egy varázsütésre, megszűnt a villámlás, nem volt eső, nem volt utca, nem volt város, nem volt étterem, se sikátor, se lámpafény.
Egy erdőben volt...

Szörnyella kiszállt a kocsiból. Döbbenten maga köré tekintett. Nem Londonban volt, hanem egy erdőben. Érezte, valami körbejárja a levegőt. Valami... varázslatos. Hirtelen lódobogásra lett figyelmes. A fák közül két fekete ruhás férfi vágtatott elő, az arcukat sötét maszk takarta el.
-Ki vagy, idegen? - vetette oda az egyik férfi.
-Ki kérdezi? - fintorgott vörös ajkaival Szörnyella.
-Ez a királynő földje! Nem látjuk szívesen a furcsa idegeneket.
-Én pedig nem szeretem a tiszteletlen fajankókat! - hunyorgott dühösen a nő.
A férfi kardot rántott:
-A királynő elé viszünk!
-És ha nem megyek?
-Akkor csak a fejed visszük!
Szörnyella maga mögé pillantott. Eltűnt az átjáró, de nem ijedt meg. Látta a fújtató lovakat, és elmosolyodott. Vörös ajkai mögül zöld köd siklott ki, és az állatokra fújta, amelyek megbokrosodtak. Egy pillanat alatt játszódott le az egész. A két mén szemei zölden felragyogtak, két lábra ágaskodtak és ledobták magukról a két megdöbbent, kiabáló férfit. Szörnyella elégedetten figyelte, ahogy a megvadult lovak addig rugdossák és tiporják a porban kapálódzó lovagokat, amíg azok véres eszméletlenségbe nem zuhannak.

Szörnyella:

Szörnyella megpillantottam ezt a furcsa, fekete ruhás nőt. Még bizarrabbul festett, mint az a két semmirekellő fekete köpenyes lovag, akiket móresre tanított. A fején szarvakat viselt. Nem tudta eldönteni, hogy a ruhája részei, vagy valódiak. Áradt belőle valamiféle megkapó, bájos kegyetlenség, ami szimpatikus volt a számára. 
-Egy csúszómászót keresek - válaszolta Szörnyella félig mosolyogva, olyan könnyedén ejtve ki a lealacsonyító jelzőt, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. - Talán láttad elfutni az előbb. Vékony, sunyi patkányképe van és ami a legfontosabb, a kezében volt egy toll, amit ellopott tőlem.
Szörnyella végigmérte Demónát. Veszélyesnek tűnt. Látta a kezében a pálcát. Jobb lesz óvatosnak lennie, de magabiztos volt. Akár egy vadászkutya, aprón, észrevétlenül magába szívta az idegen egész auráját és megérezte benne a hideg, pikkelyes állatot. Egy sárkányt. Szörnyella mosolya fehér volt, mint a sápadt hold:
- Szörnyella vagyok. Szörnyella de Frász. Egy patkányt készülök megnyúzni, de nem ismerem ezt az erdőt. Tudnál segíteni egy szegény, átutazó nőnek? A bosszúban... - suttogta negédesen az utolsó szót.

Szörnyella pupillái egy pillanatra összeszűkültek. Demóna nem ellenkezett. Nem kellett erőteljesebben bevetnie a bűbáját. Érezte, hogy ezt a nőt is a bosszú mozgatja, nem kell kényszerítenie az együttműködésre.
-Az a semmirekellő kis firkász elvette a boldog befejezésemet. Ezért büntetést érdemel. Valamit, ami rosszabb a halálnál is - mosolyogta.
Szörnyella fejében körvonalazódott a terv. Isaac mindig is a saját nyomorult történeteinek a rabja volt. Mi lenne, ha szó szerint a rabjukká tenné őt? Az örök időkig megkeserülné és sosem felejtené el a nevét. Megkeserülné, hogy ujjat mert húzni Szörnyella de Frásszal! Ha pedig bosszút áll rajta, visszaveheti tőle a tintát és a tollat. Nem elégedne meg az állatok irányításával! Mindent és mindenkit szeretett volna irányítani. Korlátlan hatalmat akart!
-Átutazóban vagyok ebben a világban és még nem ismerem a törvényeit és a működését. Szeretném megtalálni ezt a kis patkányt. Ismersz valamilyen varázslatot erre?

-Varázslatot keresésre?-kérdeztem.Ennél könnyebbet nem kérdezhettél volna,ha van tőle személyes tárgyad máris elintézem.

Szörnyella gondolkozni kezdett. Aztán a bundájába nyúlt. Isaac a dossziéját nála hagyta a dulakodásuk után. Benne egy kitépett lap helye, a varázslatos szövegé, amely elvette a boldog befejezését.
"Te kis firkász, a nyomorult firkáid lesznek a veszted...' - gondolta.
Demónának nyújtotta a noteszt.

-Az a helyzet,hogy a varázslat hibátlan....viszont a háziállatodat mégsem találja!Most mihez kezdesz?

Szörnyella csalódottan felsóhajtott:
-Akkor más utat kell találnom, kedves. 
A szemei zölden izzottak, mint a méreg, miközben az ajkai mögül füst tekergett elő, amit Demónára fújt: - Szagold ki!

Eközben Isaac még mindig futott. Utána eredt az a szörnyű nő. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejében, hogy végez vele, de a toll ereje korlátozott volt. Nem ölhetett meg vele senkit, és nem is hozhatott senkit sem vissza az életbe. A mágia örök törvényei... De azzal, hogy Szörnyellának varázserőt adott, megszegte az egyezséget. Azt vetette papírra, ami eddig nem létezett. Ez varázslat volt. A varázslatnak pedig ára van. Vajon mi lesz a következménye ennek?
Ahogy utat tört a bozótban, hirtelen gonosz kuncogás ütötte meg a fülét.
-Hová-hová, kedveském? Valami talán üldöz?
Isaac ijedten hátrahőkölt. Sosem látott még ilyen csúf, zöld teremtményt. Mintha hólyagok borították volna a bőrét.
-Valóban üldöznek! De nem fogok tudni elbújni előle, mert követett, ebbe a világba! Ezért egy újba kell mennem!
Isaac elővette a tollat, mire Rumplestiltskin arcára döbbent kíváncsiság ült ki:
-Az meg mi?
-Valami, amivel elmehetek inne...-magyarázkodott Isaac, de hirtelen fennakadtak a szavai. A toll eltűnt a kezéből. Ott volt a manó kezében.
-Még sosem láttam ehhez hasonló varázslatot. És csak egyetlen személytől származhat olyan nagy erejű varázstárgy, amellyel utazni lehet a világok között. Talán a Varázsló bérence vagy?
-A kifutófiúja, mondhatjuk - sóhajtott fel ingerülten Isaac.
Rumplestiktskin arcáról hamar lelohadt a mosoly:
-Nem működik!
-Mert a toll csak a kiválasztott gazdája kezében tud varázsolni. Az pedig én vagyok!
-Rendben, nos, kifutófiú! Ajánlok neked egy egyszerű egyezséget! Elviszel engem egy helyre! Egy varázslat nélküli világba!
-És mit kapok érte cserébe?
-Védelmet, mi mást? Mégis ki merne dacolni a Zordonnal?
Isaac nyelt egyet:
-Egy szörnyű nő...

Sötét árnyék vetült Isaacra. Mennydörgésszerű üvöltés hasította ketté a levegőt. Még soha nem látott sárkányt. Már majdnem futásnak eredt, de a manó vihogva legyintett a kezével:
-Ugyan, kedveském. Így megrémülni egy sárkánytól! Ne aggódj, ez csak Demóna!
Rumplestiltskin szemei ragyogni tűntek az önelégültségtől, azonban a mosolya az arcára fagyott egy pillanatra:
-Vagy még sem Demóna? Csupán a porhüvelye?
A sárkány szemei zölden izzottak. Valaki ült a hátán. A manó tapsolni kezdett:
-Micsoda mutatvány! Még soha senki sem ülte meg! Ugyan mi veheti rá a nagy Demónát arra, hogy valaki meglovagolja? Egy alku? Szívesség? Barátság? Vagy valamiféle idáig ismeretlen meggyőző varázserő? - szorította össze a manó a fogait.
A sárkány leszállt a földre, lehajtotta a fejét, hogy Szörnyella kényelmesen leszállhasson róla.
-Félre az utamból, varangyképű! - sziszegte Szörnyella, bundakabátján úgy állt fel a szőr, mintha a sajátja lett volna.
-Micsoda tűz! Micsoda éles nyelv! És micsoda meggondolatlan tiszteletlenség!
Rumplestiltskin előre lendítette a kezét. A következő sértés Szörnyella torkán akadt, aki fuldokolni kezdett.
- Van vér a pucádban, sértegetni a Zordont! Máskor azonnal megölném az ilyen meggondolatlan embert, de kíváncsivá tettél! Mégis mivel vetted rá Demónát az engedelmességre?
Rumplestiltskin leengedte a kezét, mire Szörnyella levegőhöz jutott. Fintorogva hol Isaacra, hol a manóra meredt:
- Ezzel! - fújt zöld ködöt az ellenfelére.
Rumplestiltskin megmerevedett, színpadiasan magába szívta a zöld ködöt, majd felkacagott:
-Attól tartok hozzám több kell, kedves! Figyelemre méltó, ám korlátozott varázslat. A meggyőző erőd csak az állatokra korlátozódik, de én több vagyok, mint állat és több vagyok, mint ember. Én a Zordon vagyok. Most pedig, ha megbocsátasz, sürgős utam van. Egy varázslat nélküli világba!- azzal egy fekete ködben eltűnt Isaaccal együtt, magára hagyva a tomboló Szörnyellát.

Isaac Rumplestiltskin kastélyában eszmélt fel. A manó nem is húzta tovább az időt, azonnal felvezette kérését:
-Most, hogy túl estünk az alkum rám eső részén, ideje nyélbe ütni a másik részét!
-Miért akar egy magafajta elmenni egy varázslat nélküli világba?
-Nem számít, hogy miért, kedves kifutófiú. A lényeg, hogy tegye meg!
- Ahogy akarja... - rajzolt ajtót Isaac a tollal a levegőbe.
Rumplestiltskin arcára szomorú vágyakozás ült ki. Sebezhetőnek és izgatottnak tűnt egyszerre, amitől Isaac azonnal rádöbbent: a Zordon kétségbeesetten vágyik valamire.
-Mi van ebben a varázslat nélküli világban?
-A boldog befejezésem!
- Ismerem ezt az arcot! De higgye el, a nőkkel, mint láthatja, nem lehet kijönni!
-Ne bosszantson! Nem egy nő szerelmét keresem, hanem annál sokkal fontosabbat! A rég elvesztett véremet... - sziszegte a manó.
- Elég nagy a varázslat nélküli világ. Hogy akar megtalálni egyetlen embert?
- Meg vannak a módszereim!
- De figyelmeztetem, a varázslat nélküli világban nem fognak működni! Nincs varázslat, amivel megtalálhatná. Nem lesz más, mint tű a szénakazalban. És ha azon az ajtón átlép, nincs visszaút!
Rumplestiltskin arcára kínos töprengés ült ki. Elvette a kezét a kilincsről.
-Mégis, mit tanácsol?
Isaac ördögien elmosolyodott:
-Tetszik ez a történet! A meg nem értett hős, aki rég elveszettnek hitt szerettét keresi, és hajlandó lenne érte megtenni mindent! Remek történet lenne!
-De ez nem történet, hanem a valóság! - mondta ingerülten Rumplestiltskin.
- Mégis, milyen szép folytatást lehetne neki írni! Tudja, van egy ötletem! Egy hősnek kellenek segítők is! Egyedül nem keresheti meg azt, akit keres, de másokkal igen!
- Lépjek át másokkal ezen az ajtón?
- A boldog befejezés nem kopogtat senki ajtaján, ellenben el is repülhetne hozzá! Méghozzá egy egész országgal a háta mögött!
Isaac egy térképet húzott elő a zsebéből. Varázslat, gondolta Rumplestiltskin. Tényleg a varázsló embere lehet ez a különös figura.
- A kopár hegyekben van a kulcs, amit keres. Egy nagy erejű varázslat. Egy átok, ami megadhatja önnek ezt  a boldog befejezést!
Rumplestiltskin elmosolyodott:
-Csábító ajánlat egy nagy hatalmú idegentől! De mégis mit kér cserébe ezért? Tudom, saját tapasztalatból, hogy semmit sem adnak ingyen és minden varázslatnak ára van! Mit akar?
-Csak azt, amit minden, hozzám hasonló író, ha hall egy rendkívüli történetet! Megírni!- azzal egy vaskos könyv jelent meg Isaac kezében.
A borítóján ez állt:
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT

Rumplestiltskin olyan közel állt most legfőbb vágyához, a boldog befejezéshez, mint eddig soha. Mégis, igaza volt a titokzatos idegennek. Szüksége volt a varázslatra ahhoz, hogy meglelje a fiát. De hogy juthat varázslathoz egy varázslat nélküli világban? A válasz egyszerű volt: magával kellett vinnie! Ráadásul évtizedekkel ezelőtt Reul Ghorn már elszólta magát: egy sötét átok lehet a megoldás!
- Lássuk, hogy igazad van-e, kifutófiú! - vett elő egy gömböt. 
Amikor belenézett, látta a messzi kopár hegyet, a belsejét, és az átkot is. De nem teleportálhatta oda magát. Az átkot nagy erejű varázslat védte és rengeteg veszélyes akadály, ráadásul egy sötét szívű szörnyeteg őrizte. Már hallott a Chernabogról. Az átok az Alvilág peremén várta elrabolóját.
- Igazat szóltál! Látom az átkot! A nagybetűs, sötét átkot, olyan hatalmas erőt, amely még az enyémet is meghaladja! Nem ember készítette, de nem is varázsló!
- Szerezze meg!
- A varázslatnak ára van! Ennek az átoknak is, ráadásul nem adja magát könnyen. Egy sor veszedelmesebbnél veszedelmesebb más átok és varázslat védelmezi. Sárkánytűz, vérszkarabeuszok! - Rumplestiltskin szemében ravasz fény csillant meg - Mondd csak, a barátnőd meggyőző ereje bármilyen állatra kiterjed?
-Igen- fellete Isaac.
- Nagyszerű! Jól döntöttem, hogy még nem öltem meg - vihogta. - Azt hiszem, hogy ideje egy csapatot toboroznom!
- Mihez?
- Hát egy öngyilkos küldetéshez! Csak ezt még nem tudják!

Szörnyella eközben egy mezőre hajtott vörös kocsijával. A parasztok sosem láttak még ehhez fogható, ló nélküli szekeret.
- Itt az ördög! - sikoltozták.
- Pontosan - mosolyogta Szörnyella.
Hirtelen fékezett le. Egy ellenszenves nő állt előtte, a kezében hatalmas pásztorbottal.
- Hogy merészeled ijesztgetni a nyájamat?
- A nyájad az utamban áll!
-Ugye tudod, hogy senki sem léphet engedély nélkül Bo Peep földjére?
- Nem léptem rá. Csak ráhajtottam - húzta fel Szörnyella a szemöldökét.
Bo Peep megemelte a pásztorbotját. Valószínűleg támadni akart, de nem maradt ideje rá. Hirtelen varjak szálltak alá az égből és egyenesen a hajába kaptak. Bo Peep sikoltozott, futott, miközben még több varjú támadta meg. Szörnyella nevetett, majd tovább vezetett, egyenesen a föld megszégyenített úrnőjének palotájához.
- Ki az? - húzta elő a kardját egy magas, ám vékony férfi, mellette alacsonyabb, ám testesebb társa bajlódott a fegyvere előhúzásával.
- Az új úrnőtök! - szállt ki Szörnyella a kocsiból pettyes bundaruhájában, miközben mögötte két habzó szájú doberman jelent meg.
- Ú... Úrnő?
- De Frász úrnő - mosolyogta Szörnyella. - És ti? A "hűség" mintapéldányai? Mi a nevetek?
-Horace- felelte az alacsony.
- Jasper!- kiáltotta a magas.
- Jasper, Horace, lábhoz! Van egy kis munkám a számotokra!

Rumplestiltskin bár nem férhetett hozzá, üveggömbjén keresztül is látta a sötét átkot és annak hatalmas erejét. Bár kevés dolog nyűgözte le igazán, most az ő szemeiben is félelemmel vegyes csodálat tükröződött.
- Ezt az átkot nem ember alkotta, de nem is olyan lény, aki egykoron halandó volt, majd elnyerte az örök élet kegyét, akár én. Ez tiszta varázslat. Isteni. És a legsötétebb.
Isaac megvonta a vállait:
- Miért számítana, hogy ki alkotta, ha elveheti?
-Azért, mert ha el is vehetem, használni képtelen vagyok, mert minden varázslatnak ára van. Ennek is. Annak a szíve, akit a legjobban szeretek.
-Borzasztó lehet, hogy pont annak a szíve kellhet az átok használatához, akit keres, és aki nem is áll a rendelkezésére.
- Ezért fogom odaadni valaki másnak.
Rumplestiltskin behunyta a szemeit és a jövőbe tekintett. A képek homályosak, kuszák voltak, de érezte bennük a kétségbeesést. Látott egy személyt, akinek hamarosan szüksége lesz az átokra, hozzá hasonlóan. Ez a személy is el fog veszíteni valakit a jövőben. Gyermeke, akár az övé, a varázslat nélküli világ számkivetettje lesz. Demónát látta...
- Már tudom is, hogy kinek kell használnia ezt az átkot! De előtte meg kell szereznem! És fel kell zabáltatnom a Chernaboggal egy szívet, amely oly sötét, amilyet még nem látott ez a világ.
Rumplestiltskin gömbjében ekkor Szörnyella jelent meg. A legromlottabb szívű nőszemély, akit eddig látott, egy ember, akinek szívében a gonoszság már születése óta ott feketéllett.
Úgy látta, ideje előkészítenie tervét, bár nyugtalanította az átok. A sötét varázslat egy világot fog teremteni, amely egy átmeneti lét lesz, ahol nem fog járni az idő. Akár az alvilágban. Hasonlóan is nézett ki! Ha pedig a sötét varázslat az alvilág kapujának bejárata előtt van, akkor azt csak egyetlen lény alkothatta meg. Egy hatalmas, kíméletlen ellenfél.
- Hogyan lopj egy istentől úgy, hogy ne vegye észre a lopást? - tette fel Rumplestiltskin a kérdést.
-Fogalmam sincs - válaszolta Isaac.
- Eljött ez a pillanat is, kedveském. Rumplestiltskin alkut fog kötni. És ezúttal én kérek.
- Ki az ügyfél?
Rumplestkinskin szünetet tartott. Úgy monda ki a nevet, mintha kihúzták volna a nyelve mögül:
- Hádész.