Swan Queen

Emma és Regina szerepjáték, nem romantikus.

Emma:
Sokkot kaptam. Egyszerűen nem kaptam levegőt. Kiszaladtam a mosdóba. Elég sűrű napom volt, végre elkaptam azt a csaló fickót, erre most beállít ez a kisgyerek és közli, hogy ő a fiam. Hogyan lehetséges ez?? Nem deríthette ki, minden adatot zároltak. A szívem kalapált. Tényleg ő az? Akit a börtönben hoztam a világra? Eszembe jutott az a sunyi apja, aki cserben hagyott. Hasonlít rá? Vagy rám? Nem, nem, meg kellett nyugodnom. Nem lehet. Ez valami átverés. Ő nem a fiam. Közben valami gyümölcsléről beszél odakinn, de most az sem érdekel, ha felfalja az egész hűtőmet, csak utána tűnjön el. Összeszedtem magam, higgadtságot erőltettem az arcomra és kiléptem a fürdőszobából. Az asztalnál ült és itta a hülye gyümölcslevet. 
- Most már jó lenne indulni. - mondta. 
- Hová? - összefontam a karom, tartottam a távolságot. 
- Velem kell jönnöd. - mosolygott a gyerek. 
- Na jó, kis haver, hívom a zsarukat. - a telefonhoz léptem. Nevetséges a helyzet. 
- Majd azt mondom, hogy elraboltál. - olyan higgadtan közölte, mintha valóban ez történt volna.
- És elhiszik, mert az anyád vagyok. - valóban kimondtam? Agyrém ez az egész. 
- Aaaha. - a kis agyafúrt mocsok. Mint az apja. Nem! Már megint baromságokat gondolok. Higgadtság, higgadtság.
- Úgy se mondod azt. - méregettem, hátha sikerül megfélemlítenem. 
- De-de. - a kölyök is mosolygott. Nem hatott rá semmi. 
- Egész jól nyomod. De nem számoltál azzal, hogy van egy különleges képességem. Nevezzük szupererőnek. Mindig felismerem, ha valaki hazudik. És te, kis haver, hazudsz. - elkezdtem tárcsázni. 
- Várj! - sikerült megtörni. - Légyszi, ne hívd a zsarukat. Légyszi, gyere haza velem. - kiskutya szemek, mi? Ez nem lehet igaz. 
- Hol laksz?
- Storybrooke-ban.
- Storybrooke? Elég hihetetlen neve van. - bekapcsolt a vészvillogó a fejemben. Veszély. - Na jó, irány Storybrooke. - elindultam átöltözni. A szemem sarkából láttam a kis fickó önelégült mosolyát. El sem hiszem, hogy ezt teszem. Még most sem értem hogyan talált meg. És a legfontosabb, mi van a szüleivel? Nem keresik? Felhúztam egy farmert, egy pulcsit és a piros dzsekimet. Visszamentem a nappaliba, a gyerek az ajtóban toporgott. Felvettem a csizmámat és kinyitottam az ajtót. A kis srác nem szólt egy szót sem, csak mosolygott magában. Elég furcsa. Lementünk és beszálltunk az autómba. Még mindig nem szólt egy szót sem, én pedig nem tudtam mit mondjak. Csendben ültünk és utaztunk. Éreztem magamon a tekintetét. Lehet, hogy ő is most mérlegeli, valóban az anyja vagyok-e? Vagy csak azért bámul, mert komolyan azt hiszi, hogy az anyja vagyok. Rápillantottam, de akkor hirtelen kinézett az ablakon. Zavarban volt, akárcsak én. Életemben nem hozott még egy gyerek sem ilyen kínos helyzetbe. 
- Éhes vagyok, hol állunk meg? - kérdezte. Na nem, szó sem lehet róla, hogy ilyet játszunk. 
- Ez nem kirándulás, nem állunk meg. - reméltem, hogy a keménységemmel kicsit kiábrándítom.
- Miért? 
- Jobb ha nem nyafogsz, bármikor felrakhatlak egy buszra, kis haver. - komolyan meg kell félemlítenem egy gyereket? Meddig megyek még el? Muszáj ezt tennem, különben megszeret és sose szabadulok meg tőle. 
- Van nevem, Henry. - duzzogott a kölyök. Sóhajtottam. Nem akarok semmilyen kapcsolatba sem kerülni vele, azért adtam örökbe, mert nem vagyok jó anyának. Miért történik ez velem? Amint az utat néztem a szemem sarkából láttam, hogy valami könyvet szorongat. 
- Mi az? - kérdeztem, hátha kicsit oldja a feszültséget, de a hangomat még most is szigorúra vettem.
- Még nem állsz készen. - ez a válasz meglepett. 
- A tündérmesékre? - ezúttal gúnyos voltam. 
- Ezek nem tündérmesék, mindegyik történet igaz. Mindegyik megtörtént. - erősködött. Kezd a helyzet egyre furcsább lenni. Talán van valami mentális problémája. 
- Na persze. - ennél lekezelőbben már nem is mondhattam volna. Sajnálom, de ez a dolog kikészített. 
- A szupererőd megmondja, ha hazudok. - áthatóan nézett rám, mint aki a vesémbe lát. Akárcsak Neal. Micsoda?!? NEM! Nagyon gyorsan ki kellett ezt vernem a fejemből. Nem tudtam mit mondjak, elakadt a szavam.
- Attól, hogy hiszel benne, még nem lesz igaz. - ez még a magam számára is silány kibúvó volt, de mondanom kellett valamit. Tényleg igazat mondott. Ez a nap egyre katasztrofálisabb. Folyamatosan kattog a fejemben, hogy veszély, veszély. 
- De, pont attól lesz igaz. Neked kell a legjobban tudnod. - ez nagyon rejtélyesen hangzott egy ekkora gyerek szájából. Nehogy már még ő manipuláljon engem. 
- Miért?? - kérdeztem felháborodva. Miért kéne nekem bármit is tudnom a mesékről, vagy a hitről?? Egyikből sem jutott ki, és nincs is szükségem rájuk. 
- Mert benne vagy a könyvben. - na erre aztán már tényleg nem számítottam. 
- Neked komoly problémáid vannak. - nem tudtam tovább türtőztetni magam. Ez már mindennek a teteje.
- Iiiigen, és te oldod meg őket. - nem hiszem el, hogy mindenre van válasza. Ez a furcsábbnál is furcsább helyzet egyre inkább megrémített. Ez az egész olyan hihetetlen. Lehet, hogy valamikor bevertem a fejem és most csak hallucinálok? Lehet, hogy balesetem volt és éppen baromságokat álmodok, amíg az orvosok helyrepofoznak. Most már az eső is eleredt. Csodálatos. Tényleg. Így is elég kótyagos volt a fejem és még vezessek is. Ekkor a ködben kirajzolódott előttem egy tábla. Storybrooke. Na végre. Bár azt sem hittem, hogy létezik ez a hely, ilyen névvel. De legalább itt vagyok és végre vége lesz, ha visszaadtam a kölyköt. 
- Halljuk a címed, kis haver. - mindjárt vége, mindjárt vége.
- Neve nincs utca, nem tudom hány. - azonnal behúztam a féket. Sóhajtottam. Elegem volt ebből a napból. Kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót. A felső vezeték szikrázni kezdett felettem, de ez most nem érdekelt, dühös voltam. Mi a fenét csináljak most? A gyerek is kiszállt az autómból.
- Hosszú volt az éjszaka, és mindjárt... - felpillantottam a torony órájára. - Negyed kilenc? 
- Az az óra nem jár, amióta élek. - közelebb lépett hozzám. - Itt megállt az idő. - mondta halkan, sejtelmesen. Ez a gyerek nem normális.
- Tessék?! - nevetséges, haladjunk már. 
- És a Gonosz Királynő átka miatt mindenki idekerült az Elvarázsolt erdőből. - azt hittem nem lehet ezt a helyzetet ennél jobban fokozni, hát tévedtem. Katasztrófa zajlott a fejemben.
- Azt mondod, egy Gonosz Királynő idevarázsolt egy csomó mesefigurát?
- Iiiigen, csapdába ejtette őket. 
- Az idő csapdájába, itt Maine államban? - ez egyszerűen nevetséges, miért beszélgettem még mindig vele? - Jó kis sztori. - gúnyolódtam, hátha abbahagyja. 
- De igaz! - na jó, belemegyek a játékába, hátha akkor hamarabb szabadulok.
- Akkor miért nem menekülnek el? 
- Nem lehet, ha megtennék, nagy baj történne. - annyira magabiztosan mondta, teljesen összezavart. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ez igaz lehet, de mi baja volt ennek a gyereknek? Valami komoly gond lehetett.
- Henry! - egy férfi közeledett hozzánk, esernyővel és egy kutyával. - Mit keresel itt? - felénk sietett. Ez az alak talán ismeri a kölyköt. - Minden rendben? - kérdezte aggódóan. Furcsán méregetett engem. 
- Persze, persze. - mondta a kölyök, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy gyerek számára, hogy éjszaka egy idegennel kóborol. Megsimogatta a kutyát.
- Ő ki? - a férfinek úgy tűnik legalább volt esze.
- Én hoztam haza Henryt. - kibúvó. De ez kellett. Nem ismerhettem be, hogy talán az anyja vagyok.
- Ő az anyukám, Archie. - vágta rá a gyerek. Ennek lőttek. Kényelmetlenül éreztem magam.
- Ó, értem. - a férfi is furcsán nézett rám. Ettől csak még rosszabb lett. Terelés.
- Tudja hol lakik? - kérdeztem. Most már véget vetek ennek. 
- Hát persze, igen-igen. Könnyű megtalálni, a legnagyobb ház, a polgármesteré. - tátva maradt a szám. A kis sunyi dög. 
- Az ő gyereke vagy?? - a hangom számon kérően csengett.
- Mondjuk. - a gyerek a földre szegezte a tekintetét. Érezte, hogy nagy bajban volt. Hát csak érezze is, mert én bizony most rögtön visszaviszem és örülhetek, ha nem jelent fel az anyja. 
- Hol voltál tegnap? Nem jöttél el a rendelésre. - mondta a férfi. Rendelés? Tényleg zakkant a kölyök. Gyorsan meg kell szabadulnom ettől az egész helyzettől.
- Elfelejtettem szólni. Kirándultunk a sulival. - a kis kamugép. Nem érdekelt mit hazudik össze a dokijának, nem az én dolgom volt. 
- Henry, mit mondtam a hazugságról? - na ne, most itt fog még neki prédikálni? Mehetnékem volt már nagyon. - Ha engedsz a benned lévő rossznak, az nem old meg semmit. - ebből elég volt most már. 
- Na jó, most már tényleg haza kell vinnem a gyereket. - élesen szóltam, ellentmondást nem tűrően. Elegem volt már. 
- Ó hogyne, jó éjszakát. Te meg legyél jó. - mondta a férfi, megveregette Henry vállát, majd továbbállt. Ez az ember se volt komplett. Mű mosolyt erőltettem magamra, bár szerintem eléggé látszott, hogy mindenből elegem volt. 
- A dili dokid? - kérdeztem piszkálódva.
- Nem vagyok bolond. - jelentette ki határozottan a kölyök.
- Tudod, ez az Archie nem tűnik elátkozottnak. - szurkálódtam tovább. - Csak próbál segíteni.
- Ő az akin segíteni kell, mert nem tudja hogy... 
- Hogy igazából mesehős? 
- Egyikük se tudja. Nem emlékeznek rá.  - Felnevettem.
- Áháá, jó rendben, játsszuk ezt. Archie kicsoda? - visszaszálltam az autóba.
- Tücsök Tihamér. - vágta rá a gyerek. 
- Óóó, vigyázz, úgy láttam megnőtt egy kicsit az orrod. - haza akartam menni. Nem akartam semmiféle része lenni ennek, semmi közöm nem volt hozzá.
- Nem vagyok Pinokkió!
- Persze hogy nem, hisz az már butaság volna! - ennek a gyereknek tényleg valami baja volt, csak nem értettem, hogy mi. A fejemben egyre hangosabb volt a veszély jelzőm. Elindultam a kis bogárhátúmmal a polgármester háza felé. Kiszálltunk a kocsiból, és már indultam is befelé.
 - Légyszi, ne adj vissza! - könyörgött a gyerek megint kiskutya szemekkel.
- Muszáj, a szüleid biztos halálra aggódják magukat. - határozott léptekkel trappoltam a bejárati ajtó felé.
- Nincsenek szüleim. Csak egy anyám, de ő gonosz.
- Gonosz? Azért ez túlzás. - megtorpantam, erre azért még kíváncsi voltam.
- Tényleg gonosz. Nem szeret engem. Csak úgy tesz. 
- Figyelj... - lehajoltam hozzá. - Biztos, hogy tévedsz. - miért fogadta volna örökbe, ha nem szereti? Ez butaság volt. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó.

- Henry! - kiáltottam fel, amint megláttam az ajtóban a fiamat. - Mégis hol voltál ennyi ideig, tudod, mennyire aggódtam? - Megfogtam a karját és magamhoz öleltem őt, csak ekkor pillantottam meg az ajtóban álló szőke, magas nőt. Egy pillanatra borsódzott a hátam. Egészen olyan mint...
- Köszönöm, hogy haza hozta a fiamat Miss...?
- Nem-nem! Ő az édesanyám - kiáltott fel Henry. A szám is tátva maradt. Nem tudtam, hirtelen mit mondjak, úgy néztem a nőre, mintha szellemet látnék. Hirtelen egy varázslat emléke tört utat az elmémbe, felejtés varázs, ami aggodalmat rejtett el, de most a hozzá tartozó aggodalom újra megkörnyékezett. Sorra pörögtek a gondolatok a fejemben Goldról, aki segített örökbefogadni Henryt és arról, amikor valahogy rájöttem, hogy Hófehérke és a hercegének a lánya éppen pont Henry édesanyja... visszajött.
- Köszönöm, hogy hazahozta Henry-t, még sosem történt ilyen - néztem fel a szemeibe a lehető legmagabiztosabb tekintetemet használva. - Ha esetleg, ki akarná pihenni magát, ott van nagyi fogadója, a főutcán balra... - nem hiszem el, azt javaslom neki, hogy itt maradjon? Mindent tönkre tehet.

Emma: 
Nem tudtam mit mondjak. Természetesen az történt amire számítottam, egy aggódó anyuka rontott ki a házból. Volt vele egy magas, barna hajú borostás férfi is, de a kölyök azt mondta nincs apja. Az övén megpillantottam a sheriffek csillag alakú jelvényét. Így már világos volt. 
- Heelló. - nyögtem ki végül, olyan ártatlan arckifejezéssel, amivel csak tudtam. Nem akartam, hogy ez a nő fenyegetésnek vegye a jelenlétemet.
- Én... ehh... nem igazán terveztem itt maradni. Még ma visszamegyek Bostonba. Csak hazahoztam a kis srácot. - és valóban, már indultam volna haza, de ez a nő olyan fura volt. Valami nem stimmelt vele. Lehet, hogy ez is egy ok volt arra, hogy lelépjek.

Regina:
- Bostonba...? Értem... - próbáltam udvarias maradni. Nem tetszett, hogy itt volt, de többet akartam megtudni arról, hogy Henry mégis mit keresett Bostonban, és vajon ő tényleg az anyja-e. Az is zavart, hogy végül nem mutatkozott be. 
- Miért nem jön be egy pár percre, esetleg megkínálhatom almaborral? A kertemben álló fa gyümölcséből készül. - Szélesre tártam az ajtót, egy pillanatra elkaptam a távozó Graham pillantását. - Köszönöm Graham. - A fiamra néztem, végig simítottam a fején, de szigorú pillantással sújtottam. - Erről még beszélünk! Mars fel a szobádba! - Henry bólintott, de volt valami fura a pillantásában. Olyan volt, mint a düh és valami másnak a keveréke. Összeszorult tőle a szívem. Ez a nő tehet róla, biztos mondott neki valamit.
Mielőtt ellenkezhetett volna, intettem a konyha felé és bár nem tűnt úgy, mintha nagyon vágyna erre, megindult. Felsóhajtottam és megráztam a fejemet, ahogy becsuktam az ajtót.
Követtem a konyhába, hellyel kínáltam és elővettem egy üveg, jó kis almabort és két poharat. Mindkettőnknek töltöttem és átnyújtottam neki az egyiket, majd leültem vele szemben.
- Hálás vagyok, hogy visszahozta Henry-t, nem is tudom, hogyan juthatott el ilyen messzire. Úgy tudtam, osztálykiránduláson van. Lesz még egy-két szavam Miss Blanchardhoz - kezdtem monológba. Ittam egy kortyot és a szemét fürkésztem. - Be sem mutatkoztam. Regina Mills, Storybrooke polgármestere vagyok. És ön...? - Alig bírtam kivárni a válaszát, hogy aztán majd megkérdezhessem, mégis mi a fészkes fenét keresett nála a fiam.

Emma: 
Almabor? Na ne már.
- Erősebb nincs? - választ ugyan nem kaptam, bár reménykedtem benne hátha mégis akad. Egy ilyen nap után nem jött volna rosszul. A kölyök fura arcot vágott amikor ez a nő felküldte a szobájába. Remélem nem miattam van, egyáltalán nem akarok belefolyni ebbe az egészbe. Azt hitte osztálykiránduláson van a gyerek. Feltételezem az a Miss Blanchard a tanára. Regina Mills. Regina azt jelenti, hogy királynő. Vicces. Lehet, hogy emiatt gondolja a kis srác, hogy ez a nő valamiféle királynő? 
- Én.. Emma Swan. Nincs titulusom. - Nem tudom miért érdekelte, végül is soha többet nem fogunk találkozni ha végre elhagyhatom ezt a helyet. Vártam lesz-e még valamiféle faggatás. Nagyon vágytam már az ágyamra, otthon, Bostonban. A lábam is fájt attól az átkozott magassarkútól amiben egész este tipegnem kellett. Az, hogy most lapos talpú csizma van rajtam semmit sem javított a helyzeten. Csak egy jó meleg fürdőt akarok és az ágyamat, és elfelejteni ezt a rémálmot.

Regina:
- Értem - húztam fel a szemöldököm, azután előrébb hajoltam. - Engem az érdekelne, Miss Swan, hogy mit keresett magánál a fiam. Henry nyolc éves, okos gyerek, de nehezen tudom elképzelni, hogy csak úgy magára talált és csak úgy ismeretlenül is felkereste. Egyáltalán, mit mondott, miért ment el magához? - A hangomban már megjelentek az indulatok, de még visszafogtam magam, két dolog lebegett előttem, az egyik, hogy esetleg elveszi tőlem Henry-t és ez, nem akartam magamnak se bevallani, félelemmel töltött el, a másik az az volt, amit Rumplestiltskin mondott nekem még ott, a cellájában, az átok előtt... arról, hogy Hófehérke és a hercegének gyermeke megtörheti az átkom. Ezt sem akartam, kényelmes volt ez az élet Storybrooke-ban.

Emma: 
- Fogalmam sincs. - hazudtam. Mégse adhattam elő neki a mesét, amivel a kölyök előállt, hogy ide kell jönnöm megtörni valami átkot. - Talán nehéz időszakon megy keresztül. Arra pedig én is kíváncsi lennék, hogy hogyan talált rám. Titkosítottak minden aktát. - láttam a nő arcán, hogy nem bízik bennem, de megértem, én sem bíznék a helyében. Bár semmi közöm sem volt a dologhoz és egyáltalán nem akartam belefolyni a kölyök életébe, azért mégis csak én szültem. Nyilván aggódik ez a nő, hogy most vissza akarom szerezni a gyereket.

Regina:
- Érdekes - megittam az utolsó korty bort is a poharamból, azután mosolyogva álltam fel. - Mindenesetre köszönöm, hogy haza hozta Henryt, nem is tartóztatom tovább. Kellemes utat, Miss Swan, ne vegye a lelkére, de remélem nem találkozunk egy hamar - kikísértem az ajtóig és mikor kilépett szabályszerűen rácsuktam az ajtót. Reméltem, hogy tényleg nem bukkan fel többet, vagy legalábbis a közeljövőben nem. Nagy levegőt vettem és felmentem Henryhez az emeletre. Benyitottam és igyekeztem felölteni a legszigorúbb arcomat.
- Henry Daniel Mills! Mégis mit jelentsen ez? Tudod, mennyire aggódtam érted? Felhívtam Miss Blanchardot az iskolában és azt mondta nem  tud semmiféle osztálykirándulásról.
- Hagyj békén, megtaláltam az anyukámat és most te elüldözted.
- Henry! Az a nő örökbe adott nyolc éve, nem kellettél neki... - éreztem, hogy nem kellett volna ezt mondanom, szembe fordult velem és a szemében olyan dühöt láttam, amitől majd' megszakadt a szívem.
- Mindig ezt csinálod, ha vesztésre állsz, a jó úgyis mindig győz! - Ismét tátva maradt a szám, tudtam, hogy miről beszél, de honnan tudhatja?
- Miről beszélsz, Henry?
- Tudom, hogy te vagy a Gonosz Királynő. Tönkreteszed az életemet, ahogy mindenkiét.
- Nem tudod, miről beszélsz...
- Miért akarod ezt elhitetni velem, tudod, miről beszélek!
- Henry... - közelebb húzódtam hozzá, hogy átöleljem, de eltolt magától. 
- Nem akarok beszélni veled! - Felálltam az ágyáról és kimentem a szobájából, úgy éreztem most nem tehetek többet. Könnyek gyűltek a szemembe, a szívem sajgott, de nem tehettem többet. Viszont nem akartam hogy így lásson. Átkot szórtam magamban Emma Swanra és megfogadtam, hogy ha visszajön pokollá teszem az életét.

Emma:
- Viszlát. - nyögtem ki a csukott ajtónak. Ez a nő gyakorlatilag kirakott. Az ajtót rám csapta, de még hallottam ahogy sietősen kopog a cipője a parkettán. Biztos a kölyökhöz rohan. Értem én, hogy nem akar itt látni, de ez azért durva volt. A kocsim felé indultam, előkotortam a zsebemből a kulcsot, de valami nem stimmelt. Úgy éreztem valaki figyel. Megfordultam és akkor láttam, hogy a kis srác az ablakból néz, majd hirtelen behúzza a függönyt és hátat fordít. Furcsa érzés volt. A fiam de mégsem a fiam. Semmit sem tudok róla, nem ismerem. Nem érdekelhet. Beszálltam a kocsimba és már indultam is, hogy elhagyjam végre ezt a várost. Az út vizes volt az esőtől. Nagy levegőt vettem, el kell felejtenem ezt az egészet. Megláttam valamit a szemem sarkában. Az a nyamvadt mese könyv. Itt hagyta. A kis dörzsölt. Direkt csinálta, hogy visszavigyem neki és újra találkozzunk. Szememet ismét az útra szegeztem és kihagyott a szívverésem. Egy farkas állt meg előttem! Azonnal félrerántottam a kormányt...

...
Regina
Alig egy órája jutottam oda, hogy lefeküdjek, megcsörrent a telefon. Kellelenül vettem fel és rossz érzés fogott el már akkor is, amikor meghallottam Graham hangját. 
- Bocsánat, hogy zavarlak,  de történt egy kis probléma. Kértél, hogy szóljak, ha visszajönne. Nos, a borod lehet, túl erős volt neki, mert neki ment a város határában a táblának és azt állította,  hogy egy farkast akart kikerülni.
- Csak zárd be éjszakára, holnap bemegyek hozzá - dörzsöltem meg a homlokomat. Hallottam, hogy mondana még valamit, de lecsaptam a telefont és lefeküdtem aludni.
...
(Graham)
- Jó reggelt! -Elmosolyodtam a ketrecbe zárt szőkeség látványán, azután levettem a kabátom és a székre dobtam. - Nem éhes? -Felkaptam a fánkos zacskót, amit épp most vettem Nagyinál.

Emma: 
Magam sem értettem mi történt. A fejem sajgott, ez a hapsi meg csak faggat. Elmondtam mindent amire emlékeztem, persze a farkason jót nevetett. Felhívta a polgármestert aztán hagyott aludni. Furcsákat álmodtam. A farkast láttam, meg a seriffet valami fura szőrmés, bőr ruhában. Reggel fütyörészésre ébredtem. A szomszéd cellában egy tömzsi férfi volt az. - "Mit bámulsz, kisanyám?" - nem is bámultam, épp csak odapillantottam, hogy megnézzem ki fütyül. Nem válaszoltam, feltápászkodtam.
- Hé Leroy, viselkedj. - szólt rá egy kopaszodó férfi. Gőzöm sincs ki lehetett az és milyen beosztásban lehetett itt. - A hölgy vendég. Szóval, maga Henry anyja?
A fejem még mindig sajgott, pont ez hiányzott most nekem. - Nagyszerű, hogy visszatért az életébe. - folytatta a bácsi. 
- És rögtön meg is szabadultam tőle. - mondtam, miközben a homlokomat masszíroztam. 
- Minden kölyök gazember, kinek kellenek? - szólalt meg ismét a felettébb szimpatikus tömzsi hapsi. 
- Mondjuk például nekem. - vágott vissza az öreg úr. - Hosszú évekig próbálkoztunk a feleségemmel, de nem adatott meg. - imádom az olyan embereket akik kiteregetik vadidegeneknek a magánéletüket. Mégis mi közöm volt hozzá? És miből gondolta, hogy érdekel?
- Ajj, ne pityogj már. - mondta megint a tömzsi. 
- Leroy. - megérkezett a seriff. - Kiengedlek, de akkor viselkedj. Széles mosoly és semmi zűr. - kinyitotta a cella ajtaját. A tömzsi hapsi erőltetett egy szörnyű vigyort, majd távozott. 
- Ez most komoly? - kérdeztem a fejem a rácsnak támasztva. Jó érzés volt a sajgó fejemet hideg fémhez nyomni. Még csak most köszönt, mintha addig észre se vett volna, majd reggelivel kínált. 
- Regina almabora szépen kiütötte. - most meg csevegni próbált. Még mindig mehetnékem volt, dolgoznom kell és pihenni végre. Otthon. 
- Nem voltam részeg, mondtam már, hogy egy farkas állt meg előttem az úton. - kezdett fogyni a türelmem. 
- Áhh a farkas, igen. Hogyne. - egyáltalán nem hitt nekem. Itt élt ki tudja mióta és nem tud róla, hogy farkasok vannak az erdőben? Miért olyan hihetetlen ez? Ekkor berontott köszönés nélkül a polgármester asszony és már harsogta is a mondandóját.

Regina:
-Graham! Henry megint elszökött, meg kell... - robbantam be a rendőrkapitányságra teljesen megfeledkezve arról, hogy tegnap este Graham felhívott. Az egyik cellában ott állt a rácsokba kapaszkodva Henry biológiai anyja. - Ő meg mit keres itt? - Néztem kérdőn Grahamre, aki már épp válaszolni akart, de félbeszakítottam és közelebb léptem hozzá, egészen a füléhez hajoltam. - Úgy értem, mit keres itt, úgy rémlik azt mondtam reggelre takarítsd el innen!
- Azt mondtad tartsam benn éjszakára! - Igaza volt, de nem ismertem volna el, inkább lesújtó pillantást vetettem rá, azután támadt egy ötletem és közelebb lépkedtem a rácsokhoz.
-Mit mondott neki, tudja, hogy hol van??? - Kezdett kicsit sok lenni ebből, mégis mi a fenéért ragadt itt? Valahol mélyen rossz érzés kezdett hatalmába keríteni. Eszembe jutott, hogy talán beszélnem kéne Golddal...

Emma:
Elegánsan berontott az asszonyság, majd sutyorogni kezdett a seriffel. Idegesnek tűnt. Szóval megint eltűnt a kölyök? Remek. Remélem nem utánam futkos. Hirtelen rám villantotta dühös szemét a polgármester asszony. Azt kérdezte tudom-e hol a gyerek.
- Nem mondtam neki semmit és nem láttam azóta, hogy kiraktam a házánál. És elég jó alibim van. - emeltem fel a kezem ártatlanul. Egész éjjel ebben a cellában szerencsétlenkedtem. A seriff is tanúsíthatja.

Regina:
- Majd az is szóba kerül még, Miss Swan! - Megjelent és felforgatott mindent. Vajon hová mehetett az én Henrym? Ismét Grahamhez fordultam. - Graham, meg kell találnunk őt, körbe kéne kérdezősködni, hátha valaki látta.

Emma: 
Ha már mást nem tudtam csinálni, megpróbáltam segíteni.
- A barátai? - kérdeztem, bár szinte tudtam a választ.

Regina:
- Nincsenek barátai. A tanulással foglalja el magát, vagy pedig olvas - vágtam rá szinte felháborodottan. Eszembe jutott az átok... ami miatt Henry elég nehezen illeszkedett be. - Sokkal okosabb, mint a kortársai.

Emma: 
Elég hihetetlen volt ez a mese. Ennyire még én sem voltam különc, pedig én aztán tudom, milyen a magány.
- Minden gyereknek vannak barátai. A gépét már nézte? Biztos küldött valakinek emailt. - bonyolultabb ügyfelekkel is volt már dolgom, egy 8 éves nem fog ki rajtam. Az sem lenne hátrány, ha kiengednének a tippért cserébe. Haza, haza, haza.

Regina:
Vívódtam magamban, de nem sokáig, összefontam magam előtt a karomat és végig a szemébe nézve léptem közelebb hozzá.
- Hát jó. Van egy ajánlatom, segít nekem megkeresni Henry-t, én cserébe elengedem. Megegyeztünk?

Emma:
Ez az. Erre vártam.
- Az a munkám, hogy embereket kutatok fel. Engedjenek ki, és segítek megkeresni Henryt. - gyors pillantást vetettek egymásra. A polgármester biccentett a fejével, mire a seriff kinyitotta a zárka ajtaját. Nagy lépést tettem. A polgármester sarkon fordult és előkelően kitrappolt az irodából. A seriffel a nyomomban követtem. Beszálltunk a járőrkocsiba és elindultunk.

Regina:
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amikor kiszálltunk a házunk előtt, én mentem elöl, utánam  Emma Swan és Graham zárta a sort. Kelletlenül engedtem be a nőt a házamba és egyből felvezettem őt Henry szobájába.
- Ez volna az, és ott a gépe is. Tegye, amit tennie kell! - Parancsoltam rá.

Emma: 
Leültem a gép elé és hozzá is láttam.  Az email fiókjához egyszerűen hozzáfértem, de az üres volt.
- Nagyon ügyes. Mindent törölt. De én is ügyes vagyok. Semmiből sem tart visszahozni az adatokat. - elővettem a kis készülékemet és a gépbe dugtam. 
- Én régimódi módszerekkel dolgozom. - mondta a seriff, miközben leguggolt mellém. - Koptatom a járdát, bekopogok ide-oda.
- Maga alkalmazott, engem a teljesítményért fizetnek. A járdakoptatás nekem luxus. - közben felvillantak a törölt előzmények is. - Á! Henrynek számlát küldött a www pont hol az anyukád pont com. Van hitelkártyája? - fordultam a polgármesterhez.

Regina:
-Tíz éves! - Vágtam rá, amikor pár kattintás után egy számla jelent meg, hitelkártyás fizetésről. Amikor megláttam a kártya tulajdonosának nevét, kezdtem úgy érezni, hogy felrobbanok. -Átkozott...

Emma: 
Hoppá. Ez a gyerek nagyon ravasz. 
- Szóval nincs neki. Akkor valaki máséval fizetett. Mary Margaret Blanchard-ével. - Láttam a polgármester arcán a végtelen dühöt. Olyan volt, mint egy szobor, szilárdan tartotta magát, de a szeme úgy szikrázott attól féltem hirtelen kitör és rajtam tölti ki. Óvatosan megkérdeztem - Ki az a Mary Margaret?