A szépség és a szörny

Rumpelstiltskin és Belle története.
Rumple - Admin
Belle - Beatrix

Rumple:
Élvezet volt nézni az arcukat, ahogy bámultak kifele a nyitott ajtón, mikor én már rég benn ültem az földesúr székében.
- Mintha küldtek volna innen egy üzenetet, valahogy úgy, hogy: Segítség, segítség, mind meg fogunk halni! - Szóltam a létező legfurcsábban torzított hangon. - Azt kérdeztétek tudok-e segíteni... - folytattam a székből felpattanva, elvigyorodva azon a nagy mamlaszon, aki megpróbált karddal fenyegetni. Szórakozottan rácsaptam a kardjára, megkerültem az asztalt, amit az előbb még körbe álltak, a szemem sarkából pedig a lányt figyeltem. - Nos igen, segíthetek megvédeni az ostoba városkátokat, de annak ára van! - A lányra mutattam, de ez egyiküknek sem tűnt fel.
- Ígértünk aranyat - szól a lány apja, de felkacagtam.
- Nos, az a helyzet, hogy én fonom az aranyat. - Megkerültem az apát, szánakozóan vállba veregetve és megálltam a lánya előtt, akit az a mamlasz olyan elszántan védett. - Valami sokkal különlegesebbet akarok. Őt.
- A hölgy el van jegyezve. - A szememet forgattam. Még egy szó és rózsabokorrá változtatom...
- Nem érdekel, hogy el van-e jegyezve, nem érdekel a... szerelme. Cselédet akarok, aki gondoskodik a nem túl szűkös kastélyomról. - Megvillantottam a fogamat a férfire, azután tekintetemet újra a lány zavarról és aggodalomról árulkodó arcára emeltem. Nem úgy tűnt, mintha félne és ez meglepett. - Vagy ő, vagy nincs egyezség.
- Kifelé! - Számítottam erre, de nem mozdultam. - Takarodj kifele! - Nem érdekelt a hangnem, amit az apa ütött meg velem szemben túlságosan lekötött, ahogy a lány "lovagja" egyszerűen hátrasöpörte őt, olyan óvón gondoskodva.De elindultam kifele.
- A ti döntésetek. Sok sikert az ogrék ellen!

Belle:
Olvastam már róla korábban, de a feljegyzések nem említették a borzasztó külsejét. A látványa egyszerre volt taszító és rémisztő. Remegett a gyomrom. Azt mondta szolgálnom kell őt, és akkor megmenti az otthonomat. Már a kezem is remegett idegességemben. Hatalmas varázsló hírében áll, el sem tudom képzelni mire lehet képes. De azt biztosan tudom, hogy a városomat meg tudja menteni. Gaston védelmezően elém állt, de valójában kicsit sem éreztem magam biztonságban. Az apám el akarta zavarni a varázslót. Gaston erősebben hátrataszított az útjából amint kifelé indult. Ha elmegy, akkor valóban itt a pusztulás.
-Várj! - szóltam utána. Már a hangom is remegett. Kivontam magam Gaston védelmező karja alól, és a varázsló elé léptem. Végigfuttattam rajta a pillantásom, és éreztem, hogy nem tudom leplezni undoromat, de folytattam.
- Elmegyek veled. - a hangom ezúttal határozottnak tűnt, de cseppet sem éreztem magam annak.
- Nem!
- Megtiltom! - Apám és Gaston rögtön ellenezni kezdték, meg akartak állítani. Hős akartam lenni mindig is, olyan, mint amilyenekről olvastam. Ha csak egy ilyen kicsi dolog kell hozzá, hogy megmentsem a városomat, ám legyen.
- Senki sem dönthet a sorsomról, csak én! - kicsit keményebben szóltam, mint akartam, de elhatároztam magam. Nem állíthat meg senki. Visszafordultam és a furcsa kinézetű varázsló szemébe néztem. - Elmegyek.

Rumple:
A szemem izgatottan megcsillant, közelebb hajoltam a lányhoz és mélyen a szemeibe néztem.
- Ugye tudod, hogy ez örökre szól, kedveském? - Láttam, ahogy az apja és az a mamlasz alig kapnak levegőt, szinte láttam, milyen válogatott sértésekkel illetnének engem, ha meg tudnának szólalni. Biztos szerepelt volna a szavak közt a szörnyeteg...
Kíváncsian vártam a lány válaszát, most még bátrabbnak tűnt.

Belle: 
- A családom, és a barátaim, élni fognak? - kérdeztem. Ezt biztosan kell tudnom. A gyomrom továbbra is remegett, lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.

Rumple:
- Megígérem, nem csak, hogy élni fognak, de még a háborút is megnyerik! - Kacagtam fel a mondat végén. - Nos, tehát?
- Belle! Nem fogom, hagyni, hogy elmenj ezzel a... szörnyeteggel! - Az apja szóhasználata nem lepett meg, de legalább próbáltam úgy tenni, mintha bántana a dolog.
-Ó! - Tettem a mellkasomra a kezemet. - Én szörnyeteg? - Pedig az voltam. A legsötétebb, akit el tudtak képzelni...

Belle:
- Vele megyek örökre. - jelentettem ki, kicsit kihúzva magamat. A varázsló furcsa vihogásban tört ki. Kirázott a hideg a mozdulataitól, és a kinézetétől. Annyira taszított, hogy nem is bírtam ránézni.
- Apám, Gaston... döntöttem. - lehunytam a szemem. A saját szavam visszhangzott a fejemben. Döntöttem. Éreztem, hogy az a szörnyeteg mögém lépett. Éreztem a vállamon a leheletét. Kényelmetlen volt, taszított a furcsa kisugárzása.

Rumple:
Gyengéden átkaroltam és elindultam vele kifele, de még visszakiáltottam előtte.
-Gratulálok a győzelemhez! - Amikor látótávolságon kívülre értünk, akkor felemeltem a kezemet és egyenesen a kastélyba teleportáltam magunkat, az ebédlőmbe, ahol leültem a székembe és az asztalra tettem a lábaimat.
- Üdvözöllek a kastélyomban! Mosni fogsz rám, takarítani... de előbb hozd be a teámat! - Csettintettem, tudtam, hogy a lány a konyhába került. Elégedetten kuncogtam és az ujjaimat összefonva vártam, hogy visszatérjen. Talán nem téved el...

Belle: 
Az érintése meglepően meleg volt és kellemes, azt hittem hideg és ugyanolyan taszító lesz, mint amilyen ő maga. De még így is borzongás futott végig a gerincemen. Nem tudtam mi vár rám. Egy ilyen szörnyetegnek vajon miféle dolgok lehetnek a kastélyában? Megrémültem. Sírni szerettem volna, de erősnek akartam mutatkozni. Mosnom kell és takarítanom. Miért nem tudja ezt megoldani egy csettintéssel, ha akkora hatalma van? A konyhában találtam magam, azt mondta tea kell neki. Kinyitogattam néhány szekrényt, megkerestem a kannát, majd vizet tettem fel forrni. Megkerestem a csészéket is és a teafüvet. Nem tudtam mit tegyek még bele. Féltem megkérdezni, de muszáj, mert ha elrontom meglakolhatok. Vagy csak készítsek tálcára mindent és hagyjam, hogy ő válasszon? Talán ez lesz a legjobb. Összepakoltam a tálcára majd elindultam kifelé az ajtón arra, amerről a hangja jött. Egy nagy teremben találtam magam, hosszú asztallal, melynek a végén ő ült. Hatalmas székben, kényelmesen hanyatt dőlve, a lábait felpakolta az asztalra. Letettem elé a tálcát. Mindvégig önelégült mosoly és fürkésző tekintet követte mozdulataimat. Vártam hogyan fog reagálni arra, hogy nem ízesítettem a teáját, hanem odakészítettem elé mindent.

Rumple:
- Remek! Egy kanál cukorral kérem - rendeltem, azután figyeltem ahogy tölt. - Hol is tartottam? Á, igen! - Az ujjamon kezdtem számolni. - Mosol, takarítasz, szalmát hozol a munkámhoz... - figyeltem, ahogyan nagyon koncentrál a tea töltésre. Az ajkamon ravasz vigyor villant. - És megnyúzod a gyerekeket, amiket hazahozok! - Fejeztem be kellőképp hangosan. Kíváncsi voltam a reakciójára.

Belle: 
- Hogy mondta?!?! - néztem fel rémültem, miközben a teát töltöttem neki. Azt mondta gyerekeket nyúz?? Nem tértem magamhoz. Tátva maradt a szám. Gondoltam, hogy borzalmas lesz itt, de erre azért nem számítottam. A kezem ismét remegni kezdett gyorsan letettem a kannát, mielőtt elejteném. Az a szörnyeteg pedig csak vigyorogva bámult rám.

Rumple:
-Hát persze. A puha bőrükért! -játszottam tovább a játékom és közben a kezét figyeltem,  amiben a csészét tartotta.  - Mit gondolsz honnan vannak olyan szép bőr nadrágjaim? - Felkacagtam ebben a pillanatban elejtette a csészét.  Komolyan néztem rá és a hangom egyszerre volt szigorú és lágy,  mint a tanító apáé. - Szedd össze magad csak vicceltem!

Belle:
Rémületem hirtelen dühbe fordult. Csak viccelt?! Hogy lehet ilyesmivel viccelni?!?! Már majdnem visszaszóltam neki, mikor idegességemben kicsúszott a kezemből a csésze. Ekkor ismét félelem töltött el. Jobb is, hogy nem szóltam vissza, mert most így is elég nagy bajba kerültem. Örülhetek, ha nem változtat békává. 
- Én... ehh... - dadogni kezdtem. - Elnézést kérek. - nyögtem ki végül. Összeszorított ajakkal néztem a csészére. Szerencsére nem tört teljesen össze. Csak egy picike darab hiányzott a széléből.
- Kicsorbult. - mutattam neki a csészét. - Nagyon sajnálom.
A gyomrom olyan mintha cigánykereket vetne folyamatosan. Lélegzetvisszafojtva vártam mit mond a csészére.

Rumple:
Eddig a válaszát várva az ajkaim előtt tartottam a kezeimet, most értetlenül szétnyitottam azokat és összevontam a szemöldökömet.
- Csak egy csésze - emeltem fel a hangomat. De máris azon törtem a fejemet, hogy mit is mondjak neki még. Valóban nem volt szükségem rá, de egyszerűen úgy éreztem, van benne valami különleges, ami miatt el kell hoznom magammal. - A kastélyotokon kívül nem igazán jártál még sehol sem igaz? - Ötletem sem volt, miért akarok egyáltalán beszélni vele, talán unatkoztam. Pedig annyi mindent tehettem volna.

Belle: 
Remegő kézzel a tálcára raktam a törött csészét.
- Nem, nem voltam. Apám mindentől féltett, szerinte a világ rossz és veszélyes, de szerintem kalandos. - elragadtak a gondolataim, hirtelen abbahagytam a kis monológomat, nehogy azt gondolja sokat fecsegek. Felkaptam a tálcát és kivittem a konyhába. Mosogatni kezdtem. Már csak a ruhámat sajnálom, nem igazán házimunkára lett tervezve. Nem hogy ruhát nem kaptam, de még a szobámat sem mutatta meg. Nem merem megkérdezni. Majd talán elalszok a kandalló előtt.

Rumple:
Valami különös oknál fogva tényleg érdekelni kezdett, amit mondott. Nem hittem volna, hogy ilyen kalandvágyó, de amikor abbahagyta és egyszerűen kiment, csalódott lettem, ezért úgy döntöttem, utána megyek, így csettintettem és rögtön a konyhába teremtem.
- Milyen udvariatlan vagyok, körbe sem vezettelek - szóltam  kimérten és mindkettőnket egy raktárba teleportáltam, ahol az előző szolgálóim itt maradt ruhái voltak, csupa egyforma rongy, de nekem mégis meg akadt a szemem egy kék-fehér összeállításon.
- Az ott talán jó lesz rád, át is öltözhetsz, ha akarsz - mondtam, de nem vártam meg, mit mond, határozott kézmozdulatot tettem és a kék ruha már rajta volt, a régebbi ruhája pedig a raktárba került a vállfára. A következő pillanatban pedig már egy cellában voltunk, ahol egy szalmaágyra perdítettem. - Itt pedig alhatsz! Most más elintézni valóm van. Tegyél rendet, mire visszajövök és kerüld a nyugati szárnyat!

Belle: 
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Ez megrémít. Szóhoz sem jutottam, amint ide-oda küldött a varázslatával. Szinte már beleszédültem. Kaptam egy kék ruhát, fehér köténnyel, majd megmutatta a "szobámat".
- Ez szoba? De hát ez egy, börtön! Fogoly vagyok talán? És mi van a nyugati szárnyban?
Nem értettem mitől lett hirtelen dühös. Lehet, hogy nem kellett volna ennyi mindent kérdeznem, de csak úgy kicsúszott a számon. Amint befejeztem a mondatot a szeme szikrákat vetve rám villant. Úgy éreztem megdermed a vérem. Szörnyű félelem fogott el.

Rumple:
- Ez a szobád, amíg másképp nem döntök! - Vetettem oda, azután elővarázsoltam egy könyvet és leejtettem mellé. - Ha esetleg túl hamar végzel és unatkozol! - Ezután nem mondtam búcsút, egyszerűen elteleportáltam, Regina már várt rám. Szinte már meg sem lepte, mikor felbukkantam mögötte, azonnal a kérésével állt elő, izgatottan csillogó szemekkel, mint egy gyermek. Ha nem is az én gyermekem, de az én teremtményem. 
- Taníts meg anyám átváltoztató varázslatára! - Elvigyorodtam és lassan körbejártam őt, le sem véve a szememet róla. Egy lelógó hajtincsét figyeltem, két ujjam közé csippentettem és végigsimítottam.
- Cora tehetséges volt, mégis hónapokba tellett, mire akár a hajszínét meg tudta volna változtatni.
- Nekem most kell, azt mondják, Hófehérke egy faluban bujkál, meg akarom találni.
- Ó, kedveském, a varázslat nem így működik. Segíthetek neked, lehetsz a segítségemmel valami más, de ennek is ára van - magyaráztam, már azon gondolkodva, hogy mi is lesz ebből.
- Legyen, mit akarsz? - Dühös, megadó hangneme kacagásra késztetett. Íme a Gonosz Királynő. Inkább egy durcás hercegnő.
- Ó, azt majd időben megtudod, ezt az árat most nem nekem kell megfizetned, hanem magadnak. - Hátrébb léptem és végig mutattam rajta. - Átváltoztatlak, nem fognak felismerni, de ennek az az ára, hogy a képességeidet sem leszel képes használni. Egy leszel a pórnéppel - szünetet tartottam, ahogy a tükör előtt állt, a vállára tettem a kezemet. - És ami még fontosabb... képes leszel elviselni azt, amit a nép gondol, vagy mond rólad? Talán olyat hallhatsz, amit nem akarnál. 
- Ez legyen az én dolgom - felelte határozottan és hátravetette a fejét. Egyik kezemet a lapockájára tettem, másikkal tettem egy kézmozdulatot, mire csúf, kapafogú, piszkos parasztlánnyá vált.
- Nem érzek változást - nézett le a kezeire. A tükör felé intettem. 
- Pedig másnak tűnsz. Várj, segítek odajutni! - Csettintettem, mire eltűnt. Már előre nevettem a következőkön. Az asztalához léptem, leültem és egy parfümös üveghez nyúltam. Megszagoltam, érdekes volt, de valahogy lágyabb, mint amilyen illatot Reginának képzeltem. Megvontam a vállamat és a parfümmel együtt visszatértem a kastélyomba. Csak úgy elhoztam és betettem az egyik vitrinbe. Az üvegén volt egy fémlemez, amibe hattyút karcoltak.
Lépteket hallottam, nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, valószínűleg Belle az... nem mintha olyan sokan mások lettek volna itt kettőnkön kívül. Elmosolyodtam.
- Végeztél, kedvesem?

Belle: 
Egyszerre voltam felháborodott és megkönnyebbült. Felháborít, hogy egy ilyen durva börtönben kell aludnom, ugyanakkora megkönnyebbültem, hogy mégsem haragszik annyira, mivel itt hagyott nekem egy könyvet. De hát honnan tudta, hogy szeretek olvasni? Lehet, hogy csak megérzés. Vagy nincs más dolog a kastélyában ami szórakoztatna. Vagy olyan buta libának néz, aki még olvasni sem tud. Na jó, elindultam vissza a konyhába. A gyomrom még mindig bukfencezett az iménti teleportálásoktól. Sokkal jobb két lábon járni, mint csak úgy eltűnni és felbukkanni. A konyhában elmosogattam, közben dúdolgattam valamit, azt sem tudom már hol hallottam. Talán sehol, csak úgy eszembe jutott. Amikor végeztem a konyhában elindultam megkeresni a fürdőszobát. Kitakarítottam ott is, majd kimostam a ruháit. Még mindig nem értem miért nem a flancos varázslataival intézi mindezt. Lehet, hogy csak szeretett volna valakinek parancsolgatni. Várjunk. Azt mondta az előző cselédek ruhái vannak abban a raktárban. Mi történhetett velük? Lehet, hogy jobb ha nem is tudom a választ. Mint ahogy arra sem, hogy milyen sötét ügyleteket intézhet éppen. Kitettem a ruháit száradni, majd felsepertem az étkezőben. Minden csillog-villog. Már amennyire lehet. Visszamentem a "szobámhoz" és szemügyre vettem a könyvet amit adott. Egy elvarázsolt hercegről szólt és egy hercegnőről. Nahát milyen érdekes és kalandos történet. A hercegnő nem is sejti, hogy az a furcsa teremtmény a herceg, csak a végén jön rá. Honnan van ilyen romantikus könyve ennek a szívtelen alaknak? És miért pont ezt adta nekem? Talán nem is gondolkodott, csak lekapta a polcról. Ez azt jelenti, hogy valahol még több könyvnek kell lennie. Felpattantam és elindultam körülnézni. Hirtelen suhogó hang ütötte meg a fülemet, ijedtemben hátrapördültem. Szekrényajtó nyikorgás. Elindultam a hang irányába. Visszatért. Ravasz mosollyal az ajkán fordult felém amint beléptem a szobába. 
- Végeztél, kedvesem? - kérdezte. 
- I-igen. - nem akartam mást mondani, mindent megtettem amit mondott, minek sorolnám fel. Úgy is tudja. A könyv mindvégig ott volt a kezemben, gyorsan letettem az asztalra.
- Köszönöm. - mondtam, majd lesütött szemmel vártam óhajt-e még valamit.

Rumple:
- Csodás - sétáltam az asztalhoz és felültem rá. - Látom a könyvet is olvastad. Ezek szerint szeretsz olvasni. - Csak úgy megállapítottam, nem terveztem mondani semmi mást ezután, de figyeltem őt. Furcsa volt, más. Talán a könyv, amit adtam tett valamit, talán a szobája. Vagy valami más. Lehet igazam volt és túl sokat gondolkodik, túl okos... túl okos... talán épp ez tette érdekesebbé az előzőeknél, akiket csak a mágiám érdekelt, hátha megtanítom nekik...
-Most, hogy elintéztem a dolgomat, már van időm foglalkozni veled. Mit akarsz, mit méregetsz úgy? - Nem voltam most sem kedves, de már talán az is szokatlan tőlem, hogy megpróbáltam megfejteni. Persze nem akartam különösebb érdeklődést sem mutatni, és valami furcsa hang, amely velem volt Zordonságom kezdete óta, folyton csak azt suttogta:
Veszély... veszély...
De micsoda, ő? Rám? Vagy...?

Belle: 
Meglepődtem azon, hogy "most van ideje velem foglalkozni". Mit kell velem foglalkozni? Unatkozik. Hát persze. 
- Bocsáss meg, csak... a bőröd. Ne-nem láttam még ehhez hasonlót. - ezt talán nem kellett volna mondanom, de kíváncsi vagyok. Nem tudtam hová nézzek, a bőrét már éppen elég feltűnően "végigmértem", a tekintete olyan, mintha belém látna, éles volt. Talán jobb, ha megint csak a padlót nézem.

Rumple :
- Azért ilyen, mert ilyen lett - adtam kitérő választ.  - Furcsákat kérdezel. És a te bőröd, miért puha és rózsaszín? Ha? - Talpra szökkentem és megböktem az arcát.  Nem voltam durva, még el is szórakoztattam magamat.

Belle: 
- Igazad van. - egy pillanatra elmosolyodtam, de amikor hozzáért az arcomhoz kicsit meghökkentem. Az érintése most is meleg volt és puha. Annak ellenére hogy milyen keménynek és durvának tűnt a bőre, egyáltalán nem volt az. Mikor hátralépett megint elmosolyodtam egy kicsit, de aztán összeszedtem magam. Valószínű, hogy a benne levő sötétség miatt vált ilyenné a bőre.
- Ne haragudj, ha megbántottalak. - mondtam. - Szükséged van még valamire?

Rumple:
- Nyányányánya... engem nem lehet csak úgy megbántani - ráztam meg a fejemet. - Szükségem pedig nincs most semmire. Mehetsz aludni, vagy maradhatsz itt is, ezt most ezúttal rád bízom! - A terem egyik sarkába állított rokkához lépkedtem és leültem, majd azonnal nekiláttam a munkámnak. Először lassan, majd egyre gyorsabban fontam az aranyat és mosolyogva figyeltem, ahogy a csillogó aranyszál a dézsába hullik.

Belle:
Maradjak vagy menjek? Szalmája van elég, és úgy is megtalál ha szüksége van valamire. Most, hogy itt van nem kíváncsiskodhatok körbe a kastélyban. Bár furdalta az oldalamat, hogy mi lehet a nyugati szárnyban, egyelőre visszavonulok. Becsuktam magam mögött az ajtót. Rám tört valami szörnyű, fojtogató érzés. Kinéztem az ablakon, az ismeretlen tájra. Eszembe jutott az apám, az otthonom. Elkezdtek folyni a könnyeim. Lefeküdtem és csak sírtam, sírtam egyre erőteljesebben. Egész testemben remegtem. Hirtelen kinyílt mögöttem az ajtó. Megrémültem, felugrottam könnyeimet törölgetve. Az arcára volt írva, hogy megzavartam.

Rumple:
Csak dolgoztam és dolgoztam már bőven éjjel volt, amikor meghallottam. A lány zokogásától hangos volt az egész kastély, nem tudta volna befogni a száját. Sóhajtottam és a szememet forgattam, abbahagytam a fonást és felálltam a rokkától. Dühös léptekkel mentem le a tömlöchöz, amiben lakott. Feltéptem az ajtót és figyeltem, ahogyan felpattan.
- Amikor olyan lelkesen a szolgálatomba ajánlottad magadat, nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni a családod. Alig telt el egy nap, máris órákon át zokogsz a semmiért. Csoda, hogy még van erőd rá... Akárhogy is, ilyen ricsajban nem lehet dolgozni. Fejezd be.

Belle:
- Értük hoztam áldozatot, természetes, hogy hiányoznak te szörnyeteg! - magam sem értem miért borultam ki ennyire, azt sem tudom mióta sírtam ott a padlón. De valószínű, hogy nem kellett volna sértegetnem, mert a végén még békává változtat, vagy rosszabb. Még hogy ilyen ricsajban nem lehet dolgozni. Tönkretette az életemet és még neki áll feljebb. Úgy éreztem kiült az arcomra minden harag, gyűlölet és megvetés amit éreztem. Talán nem is elkeseredettségemben sírtam, hanem már dühömben. Nem tudtam figyelni most semmire, legkevésbé sem tudtam udvarias lenni ezzel a förmedvénnyel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne hordjam le mindennek. Úgy tűnt gondolkodik valamin, hát gondolkodjon csak, még egy perc és komolyan kizavarom innen. Lehet, hogy az ő kastélya, de ezt a khmm... "helyet", nekem tulajdonította. Kizavarhatom, ha úgy akarom.

Rumple:
Egy párna jelent meg a kezemben, ledobtam mellé.
- Remélem, ez segít! Még rengeteg dolgom van - magyaráztam és figyeltem, hogyan nyúl ki a párnáért. A fejemben, mintha Regina hangját hallottam volna, de nem igazán érdekelt. Ő akarta az álcát, tanulja meg kezelni.

Belle:
- Az enyém? - már hátat fordított, indult volna kifelé. - Köszönöm. - tettem hozzá gyorsan. De a dühöm még nem múlt el. - Így legalább tudok végre aludni egy kicsit. -visszafordult.

Rumple:
- Nem azért hoztam, hogy aludj rajta! - Hadartam el, azután hozzátettem - azért hoztam, hogy elnyomja a nyöszörgésedet! - Alig fejeztem be valami fura kellemetlen hangot hallottam fentről. Visszanéztem rá, azután elindultam felfele. Hallottam, hogy követ, nem foglalkoztam vele.

Belle:
Még hogy elnyomja a nyöszörgésemet! Az eszem megáll! Hogy van képe...?! Valami zajt hallottam. Csörömpölést odafentről. Ő is hallotta, rögtön sarkon fordult és hosszú léptekkel felsietett. Követtem. Amint felértünk egy csuklyás alakot pillantottam meg. Egy különleges pálcát emelt el éppen. Akaratlanul is tettem egy lépést Rumplestiltskin felé. Lehet, hogy félelmetes, de legalább biztosan meg tud védeni, ha arra kerül a sor. Gyanakvóan méregettem a csuklyás alakot.

Rumple:
Nem kellett volna sokat találgatnom, hogy ki is az a csuklyás alak, ám, ez most nem is érdekelt, láttam, mit akar, ezért közbeszóltam.
- Biztosan meg akarod ezt tenni, kedveském? - Miután határozottan vigyorogva levette a csuklyát már egészen biztosan tudtam, hogy ő a keresett tolvaj, akinek a képével mostanában teleplakátolták az erdőt.
- Egész biztos - felelte.
- Ha nem tudod használni, az a pálca csúnya dolgokat művelhet veled.
- Akkor maradok valaminél, amit tudok használni! - Eltette a tegezébe a pálcát és egy nyílvesszőt emelt elő. - Ha már itt tartunk, tudod, ez a nyíl mit tehet veled?
- Először el kell találnia - emeltem fel a kezemet és a következő pillanatban el is tűntem, hogy a szoba egy másik pontján bukkanhassak fel.
- Nem probléma, az ebből az íjból kilőtt nyíl sosem téveszt célt. Imádom a mágiát! - Szólt bizakodva és kilőtte a nyílvesszőt, azonban ismét eltűntem a szeme elől. Mellette bukkantam fel újra, és a nyílvessző követett, a következő pillanatban már a mellkasomból állt ki. Felnyögtem és értetlenül néztem a nyilat, hatékony fegyvernek tűnt az az íj, megtetszett. Persze láttam, hogy Belle rögtön felém rohan, nem akartam, hogy ott elkezdjen babusgatni, vagy nem is tudom... nők... 
- Tudtam, hogy így lesz - indult az ablak felé a tolvaj, de mire odaért volna, előtte teremtem és vigyorogva rántottam ki magamból a nyílvesszőt.
- Akárcsak én! - Kacagtam fel. - De nem tudod? Minden varázslatnak ára van, és ez a te esetben én vagyok.

Belle: 
Nem tetszett ez a helyzet. A tolvaj egyértelműen támadni akart, ez a borzalom pedig játszadozott vele. Ide-oda teleportált a szobában. De amikor a tolvaj azt mondta a nyila nem téveszt célt összerándult a gyomrom. Rossz előérzetem támadt. A szívem hevesebben kezdett verni. A nyílvessző kiröppent az íjból, de Rumplestiltskin az utolsó pillanatban eltűnt. Ám amikor újra megjelent a nyílvessző a mellkasából állt ki! Tettem felé egy lépést de rögtön meg is torpantam amint eltűnt a szemem elől. A tolvaj elé teleportált és nevetve húzta ki a nyilat a mellkasából. Ennyire hatalmas varázsló lenne? Földbegyökerezett a lábam és lélegzetvisszafojtva vártam mi fog történni. Volt egy olyan érzésem, hogy a Sötét úr most kegyetlenbe fordul. Láttam a szemében a hangulatváltozást. Tőle nem lehet lopni, vele nem szabad újat húzni. Remegni kezdett a kezem. Csak reméltem, hogy nem a szemem előtt fogja megölni.

Rumple:
Csettintettem és a tolvajjal együtt az egyik tömlöcbe teleportáltam, ahol egy újabb intéssel bilincsbe vertem.
- Nos, kedvesem, most megtanulod, hogy Rumplestiltskintől nem lehet... - kezdtem, de kopogtatást hallottam a kapun. -... lopni - fejeztem be sóhajtva és rögtön az előcsarnokba teremtem, ahol egy koszos, rongyos parasztasszony állt, ki tudja, hogyan jutott be.
- Miért nem jöttél, amikor hívtalak?
- Ismerlek? Sajnálom, kedveském, már van egy cselédem. Ami azt illeti ígéretes lány.
- Én nem vagyok cseléd! - Felelte dühösen, mire felkacagtam.
- Csak egy koszos, rongyos parasztlány.
- Pontosan tudod, ki vagyok! Jönnöd kellett volna, hogy visszaváltoztass.
- Kellett volna? Azt mondtam hívhatsz, de nem azt, hogy választ is fogsz kapni - kuncogtam. Mire a fejét rázta és dühösen a fal túloldalán álló tükörhöz rohant, hihetetlen bűz csíkot húzva maga után, amit látványosan elhessegettem. - Minden paraszt ilyen büdös?
- A fenébe is, csak változtass már vissza! - Csapkodott és kiáltozott, vicces volt így látni. - Vissza akarom kapni a varázserőm és vissza akarok jutni a saját kastélyomba, ha megbocsátasz!
- Ó, nem felejtettél el valamit? - karoltam ár, ahogy a tükörből egy csúnya parasztlány nézett vissza ránk mellettem.
- Azt akarod, hogy kimondjam? - Fortyogott, mire széles vigyorra húztam ajkaim. - Hát jó, igazad volt.
- Ezt jó hallani, de miben?
- Sohasem fognak szeretni. - Már majdnem megsajnáltam, ahogy könnybe lábadt a szeme.
- Olyan szomorú, mégis olyan igaz. Mit akarsz most tenni?
- Megbüntetni őket. - A gonosz arckifejezése nevetésre sarkallt. Ostoba kislány... De megtettem, amire kért, visszaváltoztattam, és máris a sötét Regina nézett szembe önmagával a tükörben. Szélesen elmosolyodott, kíváncsian vártam, mit tesz.
- A királynő halott! Éljen a Gonosz Királynő. - Tapsoltam a háttérbe, de ő a szemeit forgatta és már el is tűnt.

Belle:
Elteleportált. Hála Istennek, nem kell végignéznem. Nagyot sóhajtottam, annyira megkönnyebbültem. Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, majd újra kifújtam. Kinyitottam a szemem. Jobbnak éreztem, ha most nem leszek láb alatt. Visszamentem a tömlöcömbe. Az a nyamvadt párna. Ott hevert a fekhelyemen. Viccesen mutatott a szalmán és rongyokon egy szép kis díszpárna. Még hogy elfojtsa a sírásom. Hihetetlenül felbosszantott legszívesebben a falhoz csaptam volna valamit. Bárcsak megölte volna ez a tolvaj. Akkor mehetnék haza és minden rendben lenne. Kinéztem az ablakon át, a csillagokra. A kilátás nem volt éppenséggel rossz. Ez a kastély mindentől távol volt. Hatalmas erdő vette körül. Szememet végigfuttattam a fákon, majd ismét a csillagokra szegeztem. Megpróbáltam élvezni ezt a pillanatnyi szépséget, ezt a nyugodt percet, ebben a szörnyű helyzetben. A tiszta, csillagos égbolt megnyugtatott. Lefeküdtem és álomba szenderültem.